Dósa Eszter értékeli a Trans Hungáriát

Habár nem volt egyszerű a Trans Hungária Maraton négy etapja sem, mégis az események rövid összefoglalása az igaz kihívás. Aki ott volt, az tudja, aki pedig nem tudott részt venni rajta, már most írja be a naptárába, hogy le ne maradjon a jövő évi felejthetetlen négy napról!

Addig is fotók, videók a verseny weboldalán!

...

A Vitalitásból jómagam és Gombi kolléga vettünk végül részt az észak-magyarországi majd 400km-nyi tekergésen (Viktor még lábadozó félben, sajnos).

Mivel nem volt női solo kategória, s Gergő barátommal érett már egy közös bringázás, sokat nem kellett győzködnöm, hogy dobogó esélyes vegyes páros lehet belőlünk.

Bár szerda reggel, úgy indításképp, szívesen kitekertem volna a nyakát, ugyanis nem kérdezett meg a rajtszám felől - ha már egyszer van lehetőség választani (nem tudom, csak neki volt-e...), akkor nekem a szimmetrikus szám a becsípődésem... Erre mit kért? 112! Ám gyorsan kifejtette ennek jelentőségét (lévén mindketten november 2-ai születésűek vagyunk), így meghagytam az életét.

A Viktortól való búcsúvételt követően lecsorogtunk a nagymarosi Duna-partig, ahol a maratonokról már jól ismert Fire!-rel kezdetét vette a viadal.

Egyébként nem is igazán tudom, minek is nevezhető ez a maraton. Verseny? Túra? Edzés? Rekreáció? Túlélőtábor? Talán egy picit mindegyik, szóval mindenki megtalálhatta a maga számításait. Ami engem illet, egy jó kis átvezető edzésnek (és pszichés regenerálódásnak) terveztük Szász Edző Úrral, az elkövetkezendő nyár végi - őszi "turnus" előtt. Októberig lesz még mit a tejbe aprítani...

Jártunk a Börzsönyben, a Cserhátban (ahol tudomásom szerint monti maraton még nem vezetett), átszeltük a Mátrát, majd a Bükköt is, míg végül a Zempléni-hegységgel is megbirkózva megérkeztünk Tokaj főterére a 4. napon.

Amit pedig eközben láthattunk, tapasztalhattunk, nem volt mindennapi. Olyan panoráma tárult elénk, hogy sokszor úgy éreztem: itt elidőznék egy fél órát... ahogy a Börzsönyből megláttuk a Cserhát csúcsait, vagy amikor a Bükki fennsíkról elénk tárult az Alföld... Arról nem is beszélve, hogy mennyi várrom és történelmi hely mellett vezetett az utunk.

Arról nem is beszélve, hogy mindezt egy teljesen új szemszögből, kedvenc hobbink űzése közepette láthattuk. Ez nem az, amit az utazási irodáktól kapsz...

Ám mielőtt még bárki azt hinné, hogy valami kis örömbringázásról van itt szó (bár a majd' 400km már önmagában is elegendő cáfolat lehet), be kell valljam, nem sétagalopp volt a négy nap.

Már csak a terep adta izgalmakból is kiindulva: rengeteg köves szakasz, "kistányéros" kaptató, patakátkelés, meredek lejtő sarkallott szinte állandó koncentrálásra.

Az egy-egy aszfaltos rész kész felüdülés volt az agynak...

Szerencsére az égiek kegyesek voltak hozzánk, s nem áztunk meg egyszer sem. Bár néha igazán jól jött volna egy frissítő zápor... így maradt a fejre locsolt pohár víz.

Bringás szempontból a kedvenc részem a 3. nap utolsó km-e volt: egy jó kis dh-s singletrack a Diósgyőrbe. Igaz, a 100km környékén már nem voltam friss és üde, de nagyon élvezetes volt!

A legnagyobb izgalmat pedig az utolsó nap 65 km-es szakasza hozta. Ekkorra már szépen felduzzadt az előnyünk a többi vegyes páros előtt, így a fiú duósokra, konkrétabban az ózdi Frölich Tomi - Peták Levente duóra próbáltunk koncentrálni.

Volt haditervünk, XX-Force izotóniás italunk, szuper support team (Gergő szülei ill. Jocó és Ari - köszönjük!) a frissítőállomáson, motiváció meg pláne! Ettől nagyobb mértékű már csak a jókedvünk volt.

(Az egyik este a vacsoránál segédkező srác meg is kérdezte, nem szívtunk-e valamit, hogy így vigyorgunk... a jókedvhez jó társaság kell, nem pótszer!).

Szóval a záró etap kb. 10-15. km-énél egy nemrég felszántott úton kellett haladnunk egy szakaszon - ekkor a 2. bolyban tekertünk. Egy hirtelen gondolattól vezérelve (na meg azért, mert lassúnak találtam a tempót s nem volt elég magas a pulzus) jobbra sávváltás, s elkezdek forgatni egy erősebb áttételt. Lesz ami lesz, próbáljunk meg ellépni!

A hátam mögül hallom, hogy valaki rám állt, s teszi a kereket. Ám legyen, jól jön ez még a szeles időben.

Egy benézett kanyarban össze is koccantunk, surrogtak is a kerekek. Ekkorra már kiderült, hogy Gergő reagálta le a dolgot. Igaz azt beszéltük meg, hogy a hegyen fogunk "támadni", de ezt nem lehetett kihagyni!

Az aszfaltútra kiérve jött a kettős bolyozás: ha kibírjuk a kőbánya emelkedőjéig, megúszhatjuk az utolérést.

Nagyon izgalmas volt, tiszta Tour de France! Épp Gergő mögött lapulok, amikor hátranézek, s meglátom magam mögött a kb. 15 fős bolyt, amint közelítenek... Áááá, menekülés!

Ekkor már elkezdett emelkedni az út - nekem meg fogyni az erőm.

Szerencsére csak páran értek minket utol, az ózdi páros is csak az első erdei lejtőn, amikor rossz nyomválasztás miatt "gyök kettővel" gurultam lefelé.

De Gergőnek volt esze, s nem teketóriázott. Mivel a párosok tagjainak összideje a duó ideje (tehát nem kell együtt célba érni), ezért minden perc számít!

Majd féltávnál a gyomrom kezdett rakoncátlankodni... Én botor, az étterem vizéből kevertem be Nutrixxionos izómat, s nem kóstoltam meg az "eredményt".

De hát kellett a folyadék-visszapótlás a nagy melegben, így kénytelen voltam iszogatni belőle... Szerencsémre a kulacsom vize a közkútból volt való, így annak az izónak nem lett baja... Csak hát az fél liter..

Meglepő módon az életemet mégsem a sós pogi vagy kréker mentette meg, hanem a szőlő. Igaz nem tokaji, de nem emeltem kifogást - csak háromszor a markomat.

A gyomrom ezután, szinte varázsütésre, rendbe is jött. Ekkor még 15 km lehetett hátra. Nem sokkal ezt követően Simonyi Ákos ért utol - s száguldott el fénysebességgel mellettem a lejtőn... Hú, vele jó lenne elmenni, de előbb utolérni!

Közben megeszegettem a "lórúgás-hatású" XX-Force gélemet, amitől olyan erőre kaptam, mintha akkor kezdtem volna a szakaszt. Közben Leventét utolértem az utolsó frissítőnél, ami szintén sarkallt a mihamarabbi célba érésre.

A sors fintora, hogy Gergő sprintbefutóban érkezett Tomival, nekem pedig 24 mp-em maradt ledolgozatlan. De sebaj, ez úgyis csak a saját kis mókánk volt. A vegyes páros kategória kupája szerencsére a mi kezünkbe kerülhetett.

Egy kicsit visszakanyarodva még pár meglátás. Nagy örömmel konstatáltam, hogy több masszőr végezte kiválóan a munkáját a négy nap során. Velem mindhárom este Csehné Győrfi Évi arany kezei tettek csodát - ezer hála és köszönet! Ha Hollókő felé jártok, érdemes bekopogtatni hozzá egy kis legyúrásra.

Apropó. A 4. nap előtt a bal vádlimban egy méretes csomót sikerült "beszerezni", amit nagy szenvedéseim közepette szépen kimasszírozott. Ezen persze mosolygott az egész banda, Gergő még meg is örökítette...

Pedig ekkorra már egész jól összebarátkoztunk, s nem akartam megnyúzni. De, úgy látszott, mégis kénytelen leszek.

A masszázs mellett a bringaszerviz is kifogástalanul működött - nem unatkoztak a fiúk... a lánckenéstől kezdve a fékbetétcserén át minden problémát orvosoltak, egészen sötétedésig.

Apropó lánckenés. Egy új, márkával a squirttel volt szerencsém megismerkedni, s kipróbálni a 4 nap során.

Amilyen fura volt első látásra, annyira megszerettem ezt a környezetbarát tejszerű viaszos kenőanyagot. Teljesen mindegy volt neki, hogy a porzó döngölt talajon vagy éppen a dagonyás pocsolyán vágtatok keresztül, a láncnak meg sem kottyant, gyönyörűen futott.

Habár a frissítőben felajánlották a lánckenést, egyszerűen nem volt rá szükség.

Kíváncsi leszek, mit mutat majd igazi nagy sárban.

A szállásról még pár szót. Habár jó páran a magánszállások mellett döntöttek, a többség a kempingezés mellett tette le a voksát. Ami engem illet, nagyokat aludtam, kipihenten ébredtem, maximum a zuhanyvíz hőfoka lehetett volna néha melegebb. Persze esőben másképp is festhettek volna a dolgok... de megúsztuk.

Ami más volt, mint amit megszoktam, az maga a táv volt. A lányok itthon középtávon indulhatnak, így az izgalmak kb. 70km után kezdődtek, amikor célba szoktunk érni. Éppen ezért nem is igazán tudtam, milyen tempót válasszak meg magamnak, hogy biztosan elegendő legyen a kaja és az izó - és persze a lábaimban az erő.

Nem mintha a karjaim vagy a hátam nem dolgoztak volna - még így is, hogy az össztelós kis vaddisznómmal, a Scott Spark 30-asommal mentem, éreztem nap végére az izmaimat. Mi lett volna egy merevfarún...? Vagy csak el vagyok kényelmesedve?

A hosszú maratonok, úgy tűnik, jóformán az evésről és az ivásról szólnak. Na nem valami dőzsölésre gondolok itt, hanem a megfelelő táplálékkiegészítő - "rendes étel" arányról, illetve a folyamatos folyadék-visszapótlásról.

Az előbbihez a Nutrixxion szeletek ill. koffeines és "sima" gélek plusz gyümölcsök és sós rágnivalók (élen a felsőtárkányi pogácsával!) járultak hozzá, míg az utóbbiban a kulacsomba és camelbakembe töltött (és utántöltött) Nutrixxion izó segített. Ennyit még egy maratonon sem ittam, mint most menet közben. Az evést viszont még szoknom kell, nem ment túl jól...

Ám hiába mindez a sok dolog: a megfelelő táplálkozás, a háttértámogatás, a jó bringa, a szép táj, ha nem lett volna ilyen jó kis, kedves társaság. Az asztal melletti vagy éppen a tekerés közbeni beszélgetések, barátkozások, a bükkszéki medencében a bolondozás, vagy a többi sok közös élmény mind-mind egy olyan adaléka ennek a rendezvénynek, ami miatt érdemes volt itt lenni - s érdemes lesz jövőre is!

Eredménylista
Fotók: Trans Hungária sajtó

További fotókat szívesen fogadok!

Az élet persze nem áll meg, s fáradtan, de mégis feltöltődve Seti társaságában útnak indultunk hazafelé, hiszen másnap Nőtincsen tereptriatlon versenyt rendeztünk. Nemcsak a kötelesség hívott haza, hanem az indulási szándék is...

Az eredmény egy abszolút 1. hely lett: a gyenge úszótudásomat kompenzálta a kis Scale-lel való szárnyalás. De erről majd külön postban, így sem lett valami rövid...