„4122 nap. Pontosan ennyi telt el az első és az utolsó versenyem között. 2000. május 7-e mindig megmarad az emlékeimben, amikor egy mai szemmel életveszélyes Neuzer bringával nekivágtam életem első versenyének a Pilis Kupán.
A serdülő futam két körből állt, amit alig egy órával lassabban teljesítettem, mint Melts Andris, akit akkor még csak hallomásból sem ismertem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy helyenként nem az életemért küzdöttem azon a versenyen, de akkor elkezdődött valami. Kellett az életembe egy olyan vezérfonal, ami nem csak lefoglal, de formálja a személyiségem is azok után, ami a családomban történt. Benkó Laci kezei alá is ekkor kerültem és visszatekintve kijelenthetem, hogy nélküle biztos nem tudnék visszatekinteni 11 év versenysportra. Eleinte „csak” edző, majd az évek elteltével barát, partner és tanácsadó lett, de a legfontosabb, hogy ő és családja (Magdi és Barbi) mindig ott voltak mellettem és remélem is, hogy lesznek kellemes és kellemetlen helyzetekben. Ezekben a korai években tanultam meg a sport iránti tiszteletet és a mértéktelen elkötelezettséget. Számtalan külső szemlélőben kialakulhatott az évek alatt az a kép, hogy csak a látszatnak csinálhatom a versenyzést, de ők nem is lehetnének messzebb a valóságtól. Nem szégyen ezt felvállalni Minden egyes szponzorért és dobogóért meg kellett dolgoznom és tudtam, hogy magam miatt csináltam, hogy elégedetten tudjak lefeküdni, hiányérzet nélkül. Tudtam nemet is mondani, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok méltó egy versenyre.
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
Ehhez képest a mai mezőnyben sokkal fontosabb lett a Facebookos pózolás vagy magamutogatás, mint maga a teljesítmény. Nem olyan versenyzők teszik ki a mezőny jelentős részét, akik elhivatottak lennének a sport iránt, ők pop sztárok kérem, akiket tisztelni kell, mert egy halálos ágyán lévő sportban éppen ők a leggyorsabbak idehaza… Nem gondolom, hogy ha valaki a kerékpár útján akarja profilálni magát az egy járható út lenne. Elvégre is első sorban emberek vagyunk és utána csak kerékpárosok, futók, stb… Nincsen már meg évek óta az a reális önértékelés a sportolókban, ami azt mondatná velük, hogy ne menjenek ki egy kontinensbajnokságra vagy egy világkupára, mert egyszerűen nem elég jók oda. Az, hogy az itthon sztárolt és sztárolást megkövetelő versenyzők ezek után, nincs más szó rá, de leégetik a magyar mountain bike sportot, az siralmas és nem más, mint egy szegénységi bizonyítvány a neveltetésről.
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
Akkoriban az edzéseken, amikor még ténylegesen volt kivel együtt edzeni a korosztályomból, nagyon sokat kaptam csapattársaimtól, Herczogtól, Vígtől, Lehrertől, Szántótól, Förstertől. De az akkor már tapasztalt versenyzők, mint Bogár Gábor és Balajti Krisztián, Hasenfratz Péter is meghatározták az utat, amit bejártam. Az előbb említett fiatalok közül már senki sem versenyez. Gyorsan visszanéztem az utóbbi 10 év junior bajnokságait, hogy meggyőződjek arról, hogy nem csak a pilisi fiúk rendelkeznek ilyen gyenge akarattal, hogy évekig versenyezzenek. Rémisztő, a 2001-2011-es időszakból kizárólag Melts András, Juhász Zsolt, Béla Attila és Fenyvesi Péter kerékpározik már csak… Komplett dobogós társaságok eltűntek, mintha azok a fiúk nem is lettek volna. Nem csoda hát, hogy semmi „vércsere” nem történik az elit mezőnyben, amikor képtelenek a szakvezetők, hogy egy elfogadható utánpótlás bázist építsenek. Ezzel ellentétben minden Olimpia előtt habzó szájjal hirdetjük, hogy „Most aztán annyi pénzt fogunk szerezni, hogy mindenki tejben és vajban fog fürödni…” Mi történt Peking után? Minden tiszteletem Parti Andrásé, de eredményével akár 1 fővel is bővült a sport tömegbázisa vagy az elit létszáma?
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
11 év alatt 5 versenyző nyert elit felnőtt bajnoki címet, és kisebb-nagyobb variációkkal ezek a versenyzők alkották a dobogókat is. Persze feltűnt mindig egy fényes csillag, de ugyanolyan gyorsan el is halványult a fénye. Nincsenek csodák ebben a sportban, csak jó és rossz döntések. Képtelenek vagyunk egy női mezőnyt talpra állítani évek óta. Amit itt látunk, és ami miatt a hírhedt szögre kerül a kerékpárom, az a versenyszervezők és a szakvezetők éveken keresztül hozott rossz döntései. Magam miatt versenyeztem, de amikor azt látom, hogy nincsenek biztosítva egy biztonságos verseny körülményei, ügyeskednek a pénzekkel és semmiféle fejlődés nincs a sportban, akkor az ember inkább olyan dolgokkal tölti el az életét, ami örömet okoz és nem olyannal, ami bosszúságot. Ne tessék hát csodálkozni, hogy ha egy szülő a gyermekét nem ebben a környezetre szeretné rábízni valakire. Egész egyszerűen elképesztő az az arrogáns hozzáállás, amivel úton-útfélen találkozik az ember. Sosem akartam versenyt rendezi vagy megtervezni, hogy milyen koncepcióval készüljenek fiatal versenyzők, ez nem az a terület, amit én magamnak választottam. Versenyző voltam és azt gondolom, hogy az jobb. A tapasztalatok, amit szereztem ebben a 4122 napban, úgy éreztem, hogy feljogosított volna arra, hogy valaki meghallja az érveim, ha egy témában megszólalok… Ezzel ellentétben az egyik tisztelt szakvezető csak annyival illetett, hogy „dísz pöcs” vagyok. Köszönöm, ezt nem kérem.
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
Tessék visszanézni az előbb említett időszaknak a világbajnokságait, hogy hol végeztek a magyarok. Melts, Bakos vagy Parti olyan emberek előtt érkeztek, akikből azóta Top-5 versenyző lett és rendszeresen világkupa dobogóért harcol (Jakob Fuglsang, Moritz Milatz, Lejareta Inaki, Sergio Mantecon, stb…). Nem mutat ez mást, mint hogy egyértelműen vannak tehetségeink, de SEMMIT sem tudnak kezdeni ezzel az illetékesek. Persze egy érdekes kérdés, hogy Melts András indulását saját költségén miért szabotálták utolsó U23-as évében az új-zélandi világbajnokságon, ahol egyértelműen az első 10-ben volt várható. Most ezzel ellentétben szövetségi pénzen „szabadítjuk” rá a megalázóbbnál megalázóbb teljesítményt mutató kerékpárosokat a világversenyekre.
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
A dopping sajnos évről-évre egyre jobban átszövi a kerékpárt minden szakágát, erről nem is kívánok többet írni, megtették ezt már számtalanszor. Az viszont, hogy 2009 júliusa óta nem volt versenyellenőrzés mountain bike versenyen elég komikusnak tartom. Amikor a kerékpár nemzetközileg azon küzd, hogy megtartson szilánkokat hitelességéből, akkor nem volt senki sem képes arra, hogy P.R.-kampányt indítson a mintavételek finanszírozására, mert ugye túl drága, hogy saját zsebből finanszírozzuk… Persze lehet, hogy nem jutott senki eszébe vagy csak nem volt fontos a sport integritásának megőrzése. Mindenesetre voltak az elmúlt 11 évben olyan teljesítmények, melyek legalább egészséges gyanút kellett volna, hogy keltsenek…
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
Sokan álltak az oldalamon ebben az időszakban, akiknek nem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire hálás vagyok puszta létükért. Minden előtt párom, édesanyám, Melts András, akivel gyakorlatilag testvérekké váltunk, Hegyes János, Lengyel Tamás, László Dávid, Melts László, Cser Gábor, Takács Tamás, Deli Anett, Szilasi László és biztos kifelejtettem még számos barátom, aki képes volt és akart is segíteni nekem, amikor szükségem volt rá.
Amit teljesítettem, azt mindenkinek szíve joga megítélni, hogy mennyire volt sikeres vagy kudarcokkal teli. Sokáig gondoltam magamról én is, hogy világbajnok leszek, amíg az első komoly térd sérülésem nem nyitotta fel a szemem és kezdtem mindent magam körül átértékelni. Nem lehet csak egy területnek élni alternatívák nélkül. Elég megnézni a mai gazdasági helyzetet és pontos képet kapunk arról, hogy mi történik, amikor rövidtávú döntésekre alapozzuk a jövőnk. Próbáltam a lehető legteljesebb életet kiépíteni, 2 munkahely, család, kutya, sport… és mindez a sokszínűség tett azzá, ami most vagyok. Ez a sokszínűség is könnyíti meg a döntésem, hogy búcsúzzak. Annyi minden van, amit még meg akarok és meg fogok csinálni, de ezek között nem szerepel többé a versenyzés.
 |
|
| Fotó: Takács Tamás | |
Üdvözlettel:
Grósz Béla"