Barbi beszámolója a történtekről:
2 Világkupa, 2 nagy esés. Ugye, ezzel be is fejeződött idénre? De most sajnos olyan jól sikerült, hogy a mentő vitt el a pályáról. Fogok írni egy könyvet az egészségügyi ellátásról Európában, komolyan annyiszor teszteltem már, eddig a belgák vezetnek. Nem is tudom miért folytak jobban a könnyeim a pálya szélén, a fájdalomtól vagy a tudattól, hogy a 25. helyről (U23: 3.)!! kellett kiállnom az utolsó előtti körben.
Annyira jól ment, életem legjobb Világkupa eredményét érhettem volna el és még éreztem magamban erőt. Amikor is a célegyenes utáni aszfaltos kanyarba túl gyorsan mentem bele, meg akartam előzni Valakit, aki már régóta feltartott és a szakadó eső miatt csúszóssá vált aszfalton estem egy hatalmasat, átcsúsztam a kordon alatt (még most sem tudom, hogy fértem át), kidöntöttem és a belassult reflexű, félreugrani már nem tudó, 3 sor atomrészeg belga szurkolót is elvittem. Nekik tetszett, nekem nem...
Reflexből felpattantam, de éreztem, hogy valami nem ok. Gurultam még kb. 500 métert nagyon lassan, alig tudtam hajlítani a már amúgy is sérült bal lábam. Majd a patakparton mintha kést szúrtak volna a lábamba, ledőltem a bicajról, innen képszakadás... Egy pályabíró mentőt hívott, aki aztán elvitt, Eszter szülei is próbáltak segíteni, ezt utólag is köszönöm.
Szerencsére törés nincs, zúzódások, a bal lábam most kétszer akkora, mint a jobb, meg enyhe agyrázkódás. Nagyon szomorú vagyok, annyira jól ment. Most viszont először meg kell gyógyulnom teljesen a 2 hét sérüléseiből és összeszedni magam meg a gondolataimat, hogy a bicajra fókuszáljak, mert úgy néz ki megérné, és ne arra, hogy melyik tanár fog megszívatni a sport miatt a „nem sportiskola, komoly egészségügyi szakembereket képző egyetemen"...
Pécset ki is hagyom, elment a kedvem kicsit, magamra nézek és nincs ép bőrfelület rajtam, össze kell rakni magam. Köszönöm az utazást az Euro-One-nak, grat nekik, lesz ez még jobb is!:) Freed, Fabi és Philipp pedig megint ötöst kapnak supportból!