Több mint három hónap telt el a csigolyasérülésekkel és tucatnyi töréssel járó baleset óta, Jakesz most összefoglalta, hogyan történt a baleset, és milyen megpróbáltatásokat kellett kiállnia a lábadozás során:
Itt ülök a számítógép előtt, beraktam egy bringás filmet, amit utoljára a korházban néztem… Végre elszántam magam, hogy megírom ezt a beszámolót… megpróbálok mindent leírni a balesetemről, amire emlékszem, és ami akkor átfutott a gondolataimon.
…Szokás szerint napok óta készültem a versenyre. Teljesen átlagosan indult a dolog… este bekészítettem a védőket, szerszámokat, mezemet, átnéztem a bringát és próbáltam visszaemlékezni, hogy hogyan is van a Gellért DH nyomvonala… Másnap korán kelés, pakolás az autóba és indulás.
Helyszínen nevezés, öltözés, bemelegítés és irány a pálya. Kicsi késéssel megindult a felszállítás. Az első körökben próbáltam memorizálni a pályát, több ívet is kipróbáltam, hogy vajon melyik a legideálisabb. Miután bemelegedtem bepróbáltam a célegyenest, ami nagy mumus volt már ekkor is, mert pár éve irgalmatlan nagyot sikerült takarnom, a még szűz bringámmal. Akkor szerencsére megúsztam.
Az időmérő annak rendje és módja szerint zajlott, nem adtam bele mindent, de éreztem, hogy egyre gyorsabb vagyok. Ha jól emlékszem 3. időt futottam DH Tibi és Hütter Attila mögött. Úgy éreztem, hogy meg tudom őket fogni a döntőben, ha minden összejön.
A döntő futamom előtt korán felértem a rajthoz… meleg volt, éhes voltam… csak az ilyenkor szokásos dolgok.
 |
|
| Még néhány méter... |
Fotó: Szabó Zsolt |
Szólítanak a rajthoz, érzem, hogy az adrenalin kezd szétáramlani a testemben, már csak a pályára koncentrálok, a szurkolók hangja, elmosódott távoli ricsaj… 5, 4, 3, 2, 1…
Minden nagyon jól megy, sikerül az ideális íveken maradnom és érzem, hogy gyors vagyok… Hajtűkanyar és ráfordulok a célegyenesre, a nézők üvöltenek, a lépcsősor előtt megfordul bennem, hogy ha sikerül a négy lépcsősort rendesen beugranom, akkor már nyert ügyem van. Szépen kiadja ritmusra… aztán mintha oldalba rúgott volna valaki (innentől lassított felvétel az egész számomra) kibillentem az egyensúlyból… gondoltam azért még meg tudom fogni… aztán újra ugyanaz az oldalba rugó érzés… itt már csak utas vagyok… próbálom menteni, ami menthető… átbukok a bringa felett és a nézők menekülnek előlem… tisztán emlékszem mikor belémhasított az érzés, amint a szemem sarkában megláttam az oszlopot… Mintha egy vonat gázolt volna át rajtam… nem kapok levegőt… sötétség…
A következő amire emlékszem, hogy a földön fekszem és a becenevemen szólítgatnak. „Jakesz! Maradj velünk!!!” Az első kép, hogy Zsófi fölém hajol és mosolyog… ennyire nem lehetek jól, hogy mosolyogjon rám… „Tudod mozgatni mindened?” Buzás Tamás jelenik meg a képben. Gyors önanalízis, mozog mindenem, de iszonyatosan fáj a hátam és minden levegővételért meg kell küzdenem. „Hol van már egy orvos vagy mentő???” Szólnak, hogy már úton vannak a mentősök. Próbálok magamhoz térni. Közben valaki szól, hogy a bringám beesett a célba. „Mennyi lett az időm?” Nincs válasz… érzem, ahogy a tömeg egyre közelebb áll hozzám, egyre nehezebben kapok levegőt. Felszólításra, nagy nehezen kicsit hátrébb lépnek, kis szellő csap meg, kicsit könnyebb lesz a levegővétel… Oldalra nézek és Doka Laci, edzőm guggol mellettem „1:07 az időd” Elmosolyodom és szólok, hogy akkor javítottam 3 másodpercet, ahogy terveztem, de valahogy mégsem ilyen lovat akartam.
Megjöttek a mentősök, stabilizálnak, lemetélnek rólam minden felszerelést, tolják a kezembe az infúziót, kapok egy nyakmerevítőt. Kb. ötször rákérdeztek, hogy nem ütötte-e meg a hasam a kormány... mert attól félnek, hogy megsérült a lépem. A helyzet komolyságát csak ekkor fogtam fel.
Miközben a mentőhöz vittek, a nézők tapsolnak, fütyülnek és talán Kutasi üvölt „gyógyulj meg Jakesz” megható érzés volt. Mire a kórházba értünk, egészen jól kaptam levegőt… első utam a „sokktalanítóba” vezetett, ultrahang, a lépnek nincs baja… rengeteg röntgen és CT felvétel következett. Kb. 20 perc után, odalép hozzám Dr Kiss Tibor és elkezdi sorolni… „eltörött 8 bordád, elmozdult a medencéd feletti csigolyád, itt letörött egy porcvég, fölötte négy csigolyának a bal oldaláról letörött a csont… lehet meg kell műteni az elmozdult csigolyát” nem beszélve a bal bokámról, bal térdemről és vállamról.
Ezek után felvittek a „lakosztályomba”. Nem mondtak semmit, de éreztem, hogy egy darabig biztos bentlakó leszek. Három nap mozdulatlan plafonbámulás következett. Közben nagyon erős fájdalomcsillapítókat kaptam, úgyhogy sérüléseim ellenére jól tudtam aludni. Amint a balesetem híre elért a barátaimhoz, sorban kaptam a hívásokat és rengeteg látogató jött hozzám. Segítségükkel sokkal könnyebb volt átvészelni az első pár napot. (Alex! Ezúton köszönöm, hogy törött bordákkal röhögtettél!)
Kaptam menet közben egy csinos corsette-t (felsőtest merevítő) és szobatársakat. Három nap után talpra állhattam a merevítőben… nem volt leányálom… kb. 20 métert tudtam csoszogni egy kerekes járókerettel. A merevítőt a mai napig hordanom kell, ha felkelek az ágyból.
Próbáltam pozitívan hozzáállni a dologhoz. Az orvosok kerek perec kijelentették, ha nem lett volna rajtam a protektor ingem, akkor maximum tolókocsiból nézhetnék a világra. Egy ilyen beszélgetés után azt hallani, hogy nem kell a csigolyát műteni, maga a mennyország.
Minden nap úgy feküdtem le, hogy valami olyat csináltam aznap, ami előtte még nem ment.
Olyanra gondolok, mint egyedül felülni, pólót húzni… csupa olyan dolog, amire egy egészséges ember nem is gondolna, hogy ez valakinek szinte lehetetlen… eddig én sem gondoltam.
Egy hét után átköltözhettem a rehabilitációs osztályra, ahol minden nap legalább egy órát tornáztam. Közben folyamatosan jöttek a látogatók és hozták a Nutellákat, csokikat… Néhány „bentlakó” szóvá is tette, hogy milyen sokan járnak hozzám.
Az első néhány éjszakám elég kalandos volt. A szobatársak olyan mértékben horkoltak, hogy fülhallgatóval a fülemben felébredtem rájuk. Később próbálkoztam füldugóval, de haszontalan volt, úgyhogy mikor felébredtek, akkor kezdhettem az alvást.
Három hétig vendégeskedtem a rehabon. Nagyon jó gyógytornászt kaptam magam mellé, akivel maximálisan együtt tudtam dolgozni és mire kijöttem a kórházból az elmozdult csigolyám a helyére talált.
Otthon még járt hozzám egy gyógytornász, akivel szintén jól tudtam dolgozni és napról napra éreztem, hogy egyre erősebb vagyok.
Három és fél hónap távlatában elmondhatom, hogy életem egyik legnehezebb időszakán vagyok túl. Jelenleg még a medencém nincs a helyén és a frissen szerzett porckorong sérvemet, tornával próbálom gyógyítani. Szerencsére már nem nagyon vagyok korlátozva semmiben, de még korán sem 100%-os a helyzet.
Sokan kérdezik tőlem a családból és barátaim közül, hogy ezek után rá merek-e ülni a biciklire? Az első pár napban úgy gondoltam, hogy nem akarok többet versenyezni. Még a mai napig van bennem ,,félsz’’, de az biztos, hogy bringázni fogok, aztán majd idővel elválik, hogy mennyire komolyan tudom csinálni. Legkorábban november végén ülhetek bringára és a következő szezon biztos, hogy kimarad. Mióta megtanultam bringázni, ez a leghosszabb időszak, amit bicikli nélkül töltöttem… Azt mondják, a biciklizést nem lehet elfelejteni, most utána járok a dolognak.
Szeretném mindenkinek megköszönni az aggódó szavakat, a látogatást, a biztatást és millió segítséget! Nélkülük sokkal nehezebb lett volna eddig eljutni.