Hiba lenne a tenisz ünnepén keseregni, de a sportág hazai helyzetéért, alakulásáért, fejlődésért kicsit is aggódó szurkolóként rendre eszembe jut, hogy Pozsony és Belgrád után lesz-e valaha Davis Kupa-döntő Budapesten? Ez nem az a sportverseny, aminek a rendezéséért korrupt vezetőket kell meggyőzni. A tenisz legrangosabb, több mint 100 éves múltra visszatekintő csapatbajnokságának fináléját az szervezheti, akinek a válogatottja bekerül a döntőbe. Ezen az alapon sajnos előbb lesz nálunk olimpia, mint DK-döntő.
Ne legyünk ennyire pesszimisták! Ha Fucsovics Mártonnak sikerül a felnőttek között is, hasonló eredményeket elérnie, mint a junioroknál, akkor elindulhatunk a világcsoport felé és talán feltűnik még egy nemzetközi szintű magyar játékos. Az egyszerűen nem lehet, hogy a szlovákok, a csehek, az ukránok, a románok, a szerbek, a horvátok és az osztrákok is előttünk járnak a férfiteniszben.
Nem kellene már egyszer végre leülni és végiggondolni, hogy mi ennek az oka?
Amíg a magyar tenisz amúgy sem túl népes tábora több részre szakadva küzd, leginkább valami, vagy valaki ellen és még csak nem is valamiért, addig szövetségi szinten nem várható megoldás. Marad a szigetelmélet, néhány fanatikus szülő és az esetlegesség: vagy bejön, vagy nem. Nekünk egy olyan versenyben kellene helytállnunk, ahol a riválisok akár ezerszeres forrásból gazdálkodnak, sokkal nagyobb a merítési lehetőségük, működő rendszereik vannak és a szervezettség, a kiválasztás, a menedzselés, az infrastruktúra területén is messze előttünk járnak. Ennek ellenére nem az a helyes következtetés, hogy a helyzet annyira kilátástalan, kár bármibe is belevágni. Elég csak a szerb példára gondolni. Hol voltak tíz éve?
Tudnám még folytatni a sajnálkozást, a szomorkodást, de mégis csak itt vagyok a Belgrád Arénában, a 2010. évi Davis Kupa-döntőn és hiba lenne a tenisz ünnepén keseregni!
 |
|
| Janko Tipszarevics elkeserítette a szerb szurkolókat | Fotó: Reuters |
Szóval, tisztelt teniszbarátok, csak annyit szerettem volna mondani, üzenni így Magyarországtól kevesebb mint 200 kilométerről, hogy aki nem tud segíteni, legalább ne ártson! Még világosabban: aki nem tud önzetlenül pénzt vagy munkát tenni a magyar teniszbe (szövetségi szinten), képtelen az együttműködésre, az összefogásra, ne foglalja a helyet, ne gátolja a megújulást!
A rövid kitérő után akár rá is térhetnék arra, amiért ideautóztam. Egész pontosan azt még nem kaptam meg. Tudniillik, nem csak azért nem akartam kihagyni az idei DK-döntőt, mert 1989 óta erre nagyon ritkán akadt példa. Arra készültem, hogy valami olyan hangulatban lesz részem, amilyet eddig csak elbeszélésekből ismertem. Igen, bevallom, arra számítottam, hogy a házigazdák valami felejthetetlen atmoszférát varázsolnak a katlanba. Ez persze még bekövetkezhet, de a nyitómeccsen Gael Monfils a legokosabb megoldást választotta: az első labdamenettől kezdve minimális esélyt adott Janko Tipsarevicsnek és ezzel a hazai szurkolókat úgy halkította le, mint dühös anyós a tévét fociközvetítés közben.
Az ifjú házas Janko nem egy fajankó, de péntek délután nem tudott felnőni a feladathoz. A franciák legjobbja szenzációsan teniszezett és akkor sem remegett meg, amikor a második játszmában kicsit rezgett a léc (a szerbnek ekkor kétszer is fogadóelőnye volt). Előtte és utána gyakorlatilag osztálykülönbség volt a két teniszező között. Így nem meglepő, hogy Monfils 2 óra 5 perc alatt 6:1, 7:6, 6:0-ra nyert. Vezetnek tehát a vendég franciák, de a második felvonásban jön a hazai hős, Novak Djokovics, akinek alig néhány száz méterre a csarnoktól található az étterme, de nem ez fog dönteni Gilles Simon ellen. Ez csak úgy eszembe jutott, mint az is, hogy itt van Marat Szafin. Mondtam, hogy ez a tenisz ünnepe
Egyenlítettek a szerbek a Davis Kupa-döntőben. A belgrádi finálé második találkozóján Novak Djokovics legalább olyan simán győzte le Gilles Simont, mint az elsőn Monfils Tipszarevicset. A világranglistán-harmadik Djokovics azt...
Tovább a teljes cikkhez »