Utóbbi felvetést ezer szemszögből meg lehet vizsgálni. Ha az eredményeket nézzük, valóban a legnagyobbak közt a helye: a Portóval és az Interrel szinte a semmiből nyert Bajnokok Ligáját, és első madridi szezonjában az elődöntőig vezette a Realt (tovább aligha).
Négy különböző ország kupasorozatát megnyerte, legutóbb éppen a Barcelonának nyomott be egy kőkemény egyenest Valenciában, és vitte a serleget majd’ húsz év után a Bernabéuba. A sor folytatható, de most térjünk rá a sokszor sokak által már feszegetett kérdésre, a hogyanra.
Mert nyerni sokféleképpen lehet.
Hogy ne érjen a Barcelona-fanatizmus vádja, maradjunk csak a Madridnál, amely a 2000-es évek elején olyan játékosokkal volt (egyed)uralkodó Európában, mint Luis Figo, Zinedine Zidane, David Beckham vagy a brazil Ronaldo. A balbekket bizonyos Roberto Carlosnak hívták, aki csak nevében volt hátvéd, valójában éppen olyan virtuozitással áldotta meg a Teremtő, mint előtte egy vagy két sorral futballozó társait.
Az együttes tökéletes összhangban volt annak a klubnak a hagyományaival, amelyben egykoron Puskás Ferenc és Alfrédo Di Stéfano szórakoztatta a közönséget, és vállalt elévülhetetlen szerepet abban, hogy a Realt több fórumon a 20. század legnagyszerűbb klubjának választották.
És ki most Roberto Carlos örököse? Anélkül, hogy meg akarnánk bántani Marcelót, honfitársára nézve méltánytalan lenne már az összehasonlítás is. Vagy: míg Vicente Del Bosque csapatában az elegáns, a sportszerűségre mindig törekvő Claude Makelele szűrt, addig a José Mourinho-féle együttesben megkérdőjelezhetetlen helye van annak a Pepének, akinek a futballhoz az égegyadta világon semmi köze nincs. Brazíliának nem kellett (lett belőle portugál), a Madridnak nagyon is. A BL-elődöntőben már az első félidőben ki kellett volna szórni, kész csoda, hogy a szünet után kijött egyáltalán.
De Mourinhónak kell. Mourinhónak, aki szerint az megengedhető a Realnak a Bernabéuban, hogy tizenegy emberrel beálljon a kapu elé, hogy minden egyes bírói ítéletet megkérdőjelezzen, hogy huszonöt százalékban birtokolja a labdát. Hogy csak azért magasabbra hagyják a füvet, és ne öntözzék, hogy ellehetetlenítsék a Barca rövidpasszos játékát. A világon két-három csapat van mindössze, amelyiknél nem elég eredményt elérni, szépen is kell játszani. A Portónál vagy az Internél nem szólta meg Moút senki a bunkerfociért, de a Madrid más kávéház.
Realos barátaimmal, ismerőseimmel beszélgetve egyre inkább kiérzem a hangjukból, hogy ami most zajlik, az már nekik is sok. Hogy nem tudnak jó szívvel leülni megnézni egy spanyol bajnokit, mert többnyire ugyanazzal a játékkal kell szembesülniük, mint most a Barcelona ellen – valamivel több labdatartással, de vajmi kevés kreativitással.
A Madrid pedig a hazai bajnokin és a kupadöntőn üzent a Barca valamennyi ellenfelének: futballgyilkos taktikával, állandó reklamálással, keménykedéssel a legnagyobb sztárokat is meg lehet állítani. Szerda este Lionel Messi bebizonyította, ez nem ilyen egyszerű, és a futball ellen lehet merényletet elkövetni, de végképp megölni nem.
A madridi drukkerek többsége már középtávon be fogja látni, a szerda esti meccsnek így kellett történnie. Mert fog még edzőzseni ülni a kispadon, aki Del Bosque módjára tiszteli a hagyományokat, és az ellen térfelére is kidolgoz stratégiát.
Ha valahol, hát a Fehér Házban záros határidőn belül le kell járnia a kalandorok korának.