Elment. Egy ország gyászol. Tehetetlen düh, atyai fájdalom, örökké vérző sebek.
Mit tettetek vele? Miért kellett így meghalnia?
Nem lesz nyugtotok, mert ezt már nem ússzátok meg. Cigány, fehér, fekete vagy kék? Mindegy, mert Isten előtt nem a bőrszín, vagy a származás számít. Soha ne legyen béke a szívetekben - ezért most nemzetek imádkoznak.
Tíz év börtön. Ennyit kaphattok, aztán hét év után szabadok lehettek. Szégyen és gyalázat.
Hát hol itt az igazság? Bűnös lelkeken segíthet-e a rács, a magány, a kirekesztettség?
Marian Cozma elment. Egy román fiatalemberért ejtenek könnyeket asszonyok, férfiak és gyermekek egyaránt. Embertelenségetekkel összekovácsoltátok az embereket. Még azokat is, akik korábban gyűlölködtek.
Ám állj meg, magyar!
Bár ökölbe szorul a kéz, nem lenne méltó hozzád, ha általánosítanál. Naponta történnek hasonló esetek, hunynak ki életek. A jég, amin járunk, ugye vékony, de legalább Te ne bántsd az ártatlant! A bosszú bosszút szül, s újabb halált hoz.
Sohasem felejtünk el, Marian!
