Gentlemané az első londoni magyar arany

Önhöz hasonlóan én is a Fazekas Mihály gimnáziumban érettségiztem, ezért saját tapasztalatomból mondhatom: a matematika tagozaton nemhogy él-, még tömegsportolót is alig láttunk. Önnek nem származott kellemetlensége az iskolában abból, hogy már középiskolásként csapatvilágbajnoki címet merészelt nyerni vívásban?
Tudom, létezik ez a sztereotípia, illetve ezek szerint nem csak sztereotípia a Fazekas matektagozatával kapcsolatban, amit szerettem volna megcáfolni. Engem mind a matematika, mind a vívás nagyon érdekelt, nem tudtam a kettő között dönteni, sokáig nem is kerültem válaszút elé. Aztán a kilencedik-tizedik osztály környékén már úgy alakult, hogy a nappali tagozat és a vívás összeegyeztethetetlenné vált, így magántanuló lettem. Ha nem így történt volna, akkor végigjárom a nappalit, és most talán matematikusnak készülnék.

Így viszont az olimpiára készül. A matematikusi vagy a kardvívói pályához szükséges nagyobb tehetség?
A matematikához mindenképpen kell egy olyan tálentum, ami csak kevesekben van meg. Az átlagember ezért is irtózik a tantárgytól, ha meglát egy képletet, legszívesebben menekülne is. A vívás, a sport annyiban más, hogy a tehetségek ugyan előnyben vannak, de aki szorgalmasan és sokat edz, az biztosan viszi valamire. Legfeljebb nem olimpiai bajnoki címig.

A matematikusi elme, például a való színűségszámítás, hasznosítható a vívásban? Úgy értem, egy adott szituációban véges az ellenfél lehetséges reakcióinak száma, azokat ki lehet kalkulálni?
Minden asszónak van egy képe, a vívónak ebben kell elhelyeznie, hogy az ellenfél éppen milyen akció indítására készül, és arra mi lehet a válasz. A vívást ezért is hasonlítják sokan a sakkhoz, amivel én nem értek egyet, mert a kardvívás más, sokszor ismétlődő, önmagába visszatérő folyamat. Például annak függvényében, hogy az ellenfél hasonló szituációban előzetesen mit lépett, mérlegelni kell, hogy én most merre induljak. Tehát mindenképpen előre kell gondolkodni.Mint Smart tette? Az az amerikai, aki Pekingben saját bevallása szerint is csupán azzal kerekedett a magyarok fölé, hogy személyre szabottan felkészült belőlük. Az érdemi kérdés ebben az esetben az: ennyi elég is?

Akkor az amerikaiak előttünk jártak videóelemzésben. Ismertek bennünket az ellenfelek, nyitott könyvek voltunk a számukra. Pekingben nekünk is nagy szükségünk lett volna ilyen segítségre, de ma már mi is elemzünk.
Akkor megint garantáltan jobbak leszünk számos, nem tradicionális vívónemzet versenyzőinél?Inkább azt mondanám, a verseny ismét nyitott.

Négy éve iszonyatos traumával indult az olimpiára, hiszen a rajt előtt hunyt el a mestere, Gerevich György. Átlagos intellektustól meg sem merném kérdezni, de nem érezte az üzenetét e hátborzongató időzítésnek: elvégezte a munkáját, ezért útjára engedte?
Nagyon nehéz volt feldolgozni Gyuri bácsi halálát. Éppen a kiutazás reggelén hunyt el. Elvesztettem egy apaszemélyt, másrészt ott álltam tizennyolc évesen úgy, hogy pár napon belül várt rám az olimpia egyéni és csapatversenye. Nem egyedül kellett vinnem ezt a terhet, a csapattársak is segítettek, de Gyuri bácsi, életemben először, már nem.

Mennyire pótolható a személye, egyáltalán kell-e, lehet-e kísérletet tenni a pótlására?
Nem, semennyire sem pótolható. Hosszú folyamatba telt elfogadni, hogy ne keressem őt másban. Somlai Bélával, a mostani edzőmmel nagyon jó szakmai kapcsolatot alakítottunk ki.

Huszonkét éves. Ebben az életszakaszban egy ifjú ember férfi vá érhet, vagy éppen az érési folyamat kellős közepén tarthat. Ön melyik verzióhoz áll közelebb?
Nagyon sokat komolyodtam az elmúlt négy évben, kellett is. Tinédzserként voltam kinn Pekingben, nem is gondolkodtam rajta, nem is készültem rá, mi vár rám. Most igyekszem minden részletre odafigyelni.

Például?
Négy évvel ezelőtt valóban nem különösebben ügyeltem az étkezésemre, az alvásmennyiségemre sem, az edzéseken sem voltam annyira tudatos, mint most. A kívülálló azt gondolná, a vívás ama kevés sportág egyike, ahol ez belefér. Mert az alapképesség, a képzettség mellett a pillanatnyi mentális állapot dönt, így az is lehet olimpiai vagy világbajnok, aki három nappal korábban még „beleugrott a nagybőgőbe”. Így van? Hogy akkor kicsit visszatérjünk a matematikához: ha valaki alapvetően tehetséges, és becsületesen felkészül, de két héttel az olimpia előtt elkezd éjszakázni, rendszeresen berúg, körülbelül tíz százalék esélye lesz a sikerre. Ha mindent normálisan csinál, akkor 70 százalék. Ezért nem szeretem, ha valakiről azt mesélik, tivornyázott, mégis nyert. Egyszer természetesen bejöhet, de erre nem lehet egy pályafutást építeni.

És egy életet a vívásra? Fél órája beszélgetünk nyilvános helyen, ön világbajnok, olimpiai reménységünk, de senki nem jött ide autogramért vagy közös fotóért. Nem zavarja? Vagy éppen ellenkezőleg, az zavarná?
Engem nem különösebben foglalkoztat a népszerűség. Nagyon jólesett, hogy a múltkor, amikor a járdán sétáltam, leparkolt mellettem egy kocsi, és kiintegetett egy ismeretlen srác, hogy majd szurkol nekem az olimpián, de nem vágyom nagyobb ismertségre, celebségre. Úgy gondolom, minket, sportolókat még így is megbecsülnek. Sokkal nagyobb problémának tartom, hogy az utca embere például egyetlen fizikus vagy biológus nevét sem ismeri.

Lássuk be, ez elég kevés sportolót bánt. Ha választhatna az olimpiai bajnoki cím vagy a Nobel-díj között, hogyan határozna?
Attól nagyon messze állok, hogy Nobel-díjat kapjak, de mindenképpen azt választanám. Számomra a Nobel-díj a csúcs, teljes életművet kíván. Olimpiai bajnok pedig akár tizennégy évesen is lehet valaki, ha tornász vagy úszó.

És ha vívó? Mennyire változtatná meg az életét az olimpiai arany?
Remélem, nem nagyon. Igazából még mindig keresgélem, mi leszek, ha nagy leszek. Pont azért tartom szerencsésnek magamat, mert a sport, a vívás miatt megengedhetem, hogy tanuljak. Nem szeretnék szakbarbár lenni, és harmincöt évesen rájönni, hogy a víváson kívül semmihez sem értek. Az ELTE-n nemzetközi tanulmányokat folytatok, szabadidőmben eljárok moziba, mert imádom, emellett csocsózom és fallabdázom. Fontosnak tartom, hogy ne csak a vívás töltse ki az életemet, egyheti kemény edzés után kifejezetten jólesik valami másra koncentrálni.

Az, hogy messze nem szakbarbár, az életben és a páston is segíti abban, hogy sorsfordító szituációkban helyesen döntsön? Mondjuk 14:14-es állásnál?
Ilyenkor azt kell eldönteni, hogy valami egészen újjal, váratlannal rukkoljon ki az ember, vagy ellenkezőleg, húzza elő a „tutit”. Van, aki az egyiket, van, aki a másikat vallja, mint ahogyan a vívók között is ismerek intelligens emberek mellett olyat is, aki a sport mellett nem tesz egyebet, csak számítógépes játékokat játszik. De ettől még nagyon jól vív.

Mennyire jelent mást manapság jól vívni, mint régen? Ha él még a magyaros technika, az inkább előnyünkre vagy – mert túlhaladta az idő, mégis ragaszkodunk hozzá – hátrányunkra válik?
Az alapvetően nem probléma, hogy ragaszkodunk a magyaros technikához, mert arra rajtunk kívül más nem tud támaszkodni. Én is így vívok a mai napig, legalábbis azt szeretném hinni. A gond az, hogy a magyaros technika nagyrészt a kézre épít, a mai vívásban viszont nagyon sok múlik az első néhány lépésen, ahogyan mi hívjuk, az előkészítésen, és ebben van egy kis lemaradásunk.

A kardcsapatunk nincs is ott az olimpián, mióta világ a világ, ez először fordul elő. Ezt minek tekinti: sorscsapásnak, egyszeri balszerencsének vagy realitásnak?
Hatalmas csalódás, hogy nem jutottunk ki, pedig mindent megpróbáltunk, rengeteget dolgoztunk, végigversenyeztük a kvalifikációs időszakot. 1960-ig folyamatosan mi nyertük az olimpián a kardcsapatot, de a régi eredményeket nehéz összevetni a maiakkal. Akkoriban volt két kemény ellenfél, az olasz és a francia, de jobbak voltunk náluk, egyiküket az elődöntőben győztük le, másikukat a döntőben. Ma pedig tizenkét csapat közül bármelyik nyerhet, és közülük csak öt európai juthat ki az olimpiára. Nekünk most nem sikerült, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne jövőnk. Meg azt sem, hogy nekem Rambóként, a hegyekben, magányosan kellene küzdenem. Fenn, a páston sportolóként egyedüli magyar leszek, de számíthatok azok segítségére, akik fontosak.

Így legalább csak saját magára kell koncentrálnia. Vagy az olimpián, az emberiség legnagyobb szabású és legnépszerűbb eseményén, ráadásul a világ egykori fővárosában, Londonban ez luxus?
A vívókra általában jellemző, hogy nem szeretik a reptér, szálloda, verseny háromszögre korlátozni az utazásaikat, érdeklődő emberek. De az olimpia más. Pekingben megnéztük a város nevezetességeit, hódoltunk a helyi kulináris élvezeteknek, de Londonban csak magammal foglalkozom majd egészen addig, míg az utolsó tust be nem adom, vagy meg nem kapom.


Jól gondolom, hogy egyetlen olyan versenyző lesz, aki az utolsó tust adni fogja, ő pedig nem más, mint az olimpiai bajnok?
Igen. Így van.

Ez az elvárása magával szemben?
Az alapelvárás az, hogy pontszerző helyen végezzek. Ez megalapozott. Az előző két vb-n 6. lettem, a világranglistán is a 6. helyen állok, a legutóbbi Eb-n már sikerült érmet szereznem. Úgy érzem, ennek a lehetősége feltétlenül bennem van most is. De attól a tudattól, hogy megvan a bronz, nem nyugodnék meg, mint ahogyan természetesen a döntőben sem mondanám azt, hogy most már biztos az ezüst, innentől könnyedén vehetem az egészet.

Szóval az a cél, hogy Ön adja az utolsó tust?
Minden asszóban az.

KAPCSOLÓDÓ CIKKÜNK

Hol a magyar arany? Szilágyi Áronnál!!!
Szabó Bence 1992-es barcelonai diadala után ismét magyar aranyat ünnepelhetünk férfi kard egyéniben, az olimpia egyik hagyományos magyar számában! Az olasz Diego Occhiuzzinak nem volt esélye, 8-1-el fordultak, 15-8-ra győzött az...
Tovább a teljes cikkhez »