Kanadáét persze: merthogy a hoki, mint tudjuk, innen származik. Az is egyértelmű, hogy bár az NHL csapatainak többsége az Egyesült Államokban székel, a játékosok túlnyomó része kanadai – épp ezért volt fájdalmas „lenyelni“ az őshazának, hogy amióta a nemzeti hokiliga méltóztatott két hétre felfüggeszteni tevékenységét, és az NBA-hez hasonlóan elengedni az ötkarikás játékokra a sztárjait, a kanadaiak háromból csupán egyszer, Salt Lake Cityben állhattak a dobogó tetejére.
Márpedig a téli olimpiánál jobb fokmérője nincs annak, melyik nemzet a legjobb: itt és most valóban a krém korongozik, nincs olyan, mint a tavaszi világbajnokságokon, hogy csak azok vannak itt, akik már kiestek a rájátszásból.
(A háttérben egyébként érlelődik egy élesnek tűnő konfliktus: amíg a „szomszédról“ van szó, azaz Vancouverről, addig a tulajok hajlandóak voltak elengedni játékosaikat, ugyanakkor már most „zörögnek“ a pénzemberek, hogy 2014-ben nem akarják felfüggeszteni a bajnokságot a szocsi játékok kedvéért: mint mondják, az időeltolódás miatt a tévében sem néznék a meccset a szurkolók, és elfordulának a sportágtól. A Washington csúcsjátékosával, Alekszander Ovecskinnel az élen viszont már mozgalom indult, hogy ha tetszik, ha nem, ők elmennek az olimpiára – neki speciel az a lényeg, hogy hazai közönség előtt hokizhasson.)
Mindenesetre az első benyomások jól mutatják: a hoki itt valóban mindenekfeletti. Volt szerencsém kipillantani a Canada Hockey Place-re visszakeresztelt arénába – amúgy General Motors Arena néven fut a Vancouver Canucks NHL-gárdájának otthona, de az olimpián ugyebár tilos az efféle szponzorálási gyakorlat –, ahol a Csehország-Szlovákia meccsen is 19 ezren tobzódtak a lelátókon, még a VIP-páholyokban is szorongtak a rajongók. Az mindenesetre már most egyértelmű, hogy a nepperek nagyon megszedhetik magukat a hétvégén, amikor afféle „előétel“ gyanánt a csoportmeccsek keretében méri össze a tudását a kanadai és az amerikai együttes.
A kanadaiak mindenesetre alaposan belekezdtek, egy nyolcast rámoltak be a norvégoknak – mi ugyebár kilencet kaptunk tőlük a tavalyi vb-n, nagyjából hasonlóra készülhettünk volna, ha sikerült volna eljutni idáig –, s hogy itt igen magas a hokikultúra és a hagyományok tisztelete is fontos, azt a nyolcadik gólt követően láthattuk: ekkor ugyanis Iginlának sikerült beleérnie egy lövésbe, így neki ítélték a találatot, amivel mesterhármast ért el. Na most ugyebár az angolban ezt „hat trick“-nek nevezik, magyarul kalaptrükknek. Állítólag a krikettből érkezett a szó: amikor három egymást követő labdával három ütőjátékost ejtett ki anno egy brit dobó, a nem mindennapi produkciót csapattársai egy új kalappal honorálták.
(A sport nagy pillanatai egyébként megragadnak a nyelvben. Ha már téli olimpiáról beszélünk: emlékszünk ugyebár Steve Bradbury röhejes győzelmére 2002-ből, amikor az ötödik helyről becsúszva lett olimpiai bajnok short trackben, miután az előtte haladó négy vetélytárs az utolsó kanyarban „lebontotta“ egymást, és amíg ők a palánk mellett igyekeztek kibogozni az összegabalyodott végtagjaikat, addig Bradbury vigyorogva és hitetlenkedve elsőként siklott át a célvonalon. Azóta Ausztráliában polgárjogot nyert a „pulling a Bradbury“ kifejezés, ami nagyjából úgy fordítható le, hogy „összehozni egy Bradburyt“; ott, lent délen pedig arra használják, ha valaki úgy nyer, hogy azt elsősorban az ellenfelek szerencsétlenkedésének köszönheti.)
Szóval, Iginla betalált, az értő közönség pedig az ilyenkor szokványos sapkazivatarral árasztotta el a jeget, az egyébként a jégsimításra beidomított önkéntesek pedig hordóknak is beillő óriásvödrökbe gyűjtögették a mesterhármas tiszteletére behajigált tökfödőket.
Ami pedig a tornát illeti, az már most látszik: akkora klasszisok mozognak a jégen, hogy nem igazán tűnik fel az összeszoktató edzőtáborok hiánya – ám hogy a megannyi sztárgyülekezetből ki kerül ki győztesen, az megjósolhatatlan.
Eddig nem borult a papírforma – ha ez így maradna, 28-án, vasárnap alighanem megdőlne a sörfogyasztás világrekordja Vancouverben és sportág hazájában.