Blog: Gép sorsol az átvilágításhoz

Szerző: shLétrehozva: 2010. február 14. 11:32
Egész egyedien oldják meg a kanadaiak a biztonsági intézkedéseket – legalábbis a média esetében. A korábbi játékok alkalmával már hozzászoktunk ahhoz, hogy hovatovább gatyáig megmotozzák az embert, de hogy van átvilágítás, fémdetektor, beléptető kapu – az kötelező kelléknek számított mindeddig. Hanem Vancouverben változott a helyzet: az akkreditációt ellenőrző gép sorsol, akinél jelez, annak kell a szalagra rámolni a motyóit, továbbá áthaladni a kapun – mindenki más mehet ahogy van, átvilágítatlanul. Gyorsításnak megteszi.


Rövidpályás gyorskorcsolyázóink is haladhattak volna gyorsabban – legalábbis, ha az ellenfelekhez mérjük őket. Ám a koreaiak, kínaiak, japánok, amerikaiak, kanadaiak egyaránt nagyobb sebességfokozatban közlekednek nálunk. Jellemző volt, amit Darázs Rózsa mondott később: ő ugyan az összes kanyarba száz százakot beleadva ment be, ám a többiek úgy száguldottak, hogy úgy érezte, egy hatvankilós súlyt vonszol hozzájuk képest. Nem lehet egyszerű mindezt megemészteni...

Pedig a lányok – tavaly elsők voltak Európában – arról álmodtak, hogy talán meg tudják fogni a kanadaiakat, meg a japánokat. A jégen azonban szembesülniük kellett azzal: nagyon messze vannak tőlük.

Ráadásul a mieink stílusának sokkal inkább a szikár, kemény jég fekszik, a Pacific Coliseumban azonban kissé puhább a jég: sokszor locsolják, a tízezer fős közönség is kellőképp beleheli a csarnokot ahhoz, hogy ez is úgymond tényező legyen – erre mondják, mindenkinek ugyanolyan a pálya, de van, aki ezt a fajtát jobban szereti. Szegény Darázs Peti például nagyon keményen szedte a levegőt az 1500 első elődöntőjének a vége felé, hogy aztán a „milyen volt?“ kérdésre tömören feleljen: „Halál...“ Persze, neki már az nagy dolog volt, hogy továbblépett az előző körből, igaz, ehhez az is kellett, hogy előtte két vetélytárs lebontsa egymást – ebben a sportágban ez nem ritka; adott esetben az is kifizetődő, ha valaki kimarad a lökdösődésből. Később, a fináléban egyébként már épp születőben volt a hármas koreai siker, amikor a második és harmadik helyen haladó honfitársak „megszüntették“ egymást, kiszánkáztak az utolsó kanyarban, így juthatott az ezüst és a bronz az amerikaiaknak.

Később, amikor Telegdi Attilával az ún. mixed zone homályában diskurálunk a nap végén, a kapitány azt fejtegeti, hogy jobbat reméltek – de egy picit rácsodálkoznak, milyen elképesztő sebességre képesek azok az ellenfelek, akikkel a Világkupákon még tudták tartani a lépést. Amikor rákérdezünk, nem túl nagy-e a szakadék Európa és az ázsiaiak, valamint az észak-amerikaiak között, a szakvezető kertelés nélkül felel: de nagy, és ez nem is nagyon fog csökkeni a közeljövőben. A koreaiak a legszervezettebbek, még az amerikaiak és a kanadaiak is hozzájuk járnak tanulmányútra – itt is, ott is óriási a merítési lehetőség, meg persze az anyagi lehetőségek is összehasonlíthatatlanok. Ennek megfelelően az 1500 döntőjében hétből hét, a női 3000 fináléjában négyből négy nem európai szerepel.

Sóhajtunk – ez van.