Közel négyszáz induló a 3. Kutyafuttán

A versenyt felvezető programok között például láthattunk-hallhattunk kvízműsort is, amelyből sok egyéb érdekes információ mellett megtudhattuk, hogy kis hazánkban közel 2,5 millió kutya él velünk együtt. Többségük gazdáikkal. Utóbbiak felelőssége, hogy biztosítsák a kedvencek számára elengedhetetlenül fontos mozgást.

Mert ahogy az ember, úgy a kutya is képes az ellustulásra és abból adódóan az elhízásra. Mindez immár kimutatható méreteket öltött világszerte. Ennek kapcsán jött életre a Kutyafutta-program, amely sokkal inkább a gazda és kedvencének közös mozgását hangsúlyozza, mint magát a sportot, azon belül is a futást.

Persze, kalóriaégetés szempontjából össze sem lehet hasonlítani fél óra sétát és fél óra futást, de fél óra ülő- illetve fekvőfoglalatosságnál mindenképpen többet ad még előbbi is. Mert aki vállalja, hogy kutyát tart, annak vállalnia kell azt is, hogy kutyájának nemcsak a megfelelő helyet, életteret és étrendet, hanem az alapvető mozgásigényét is biztosítja.

A harmadik Kutyafuttán változás volt az előzőhöz képest, hogy három csoportban hirdettek győztest. Lehetett nevezni úgynevezett profi és amatőr kategóriában, illetve csapatban. Érdekes volt a prof-amatőr besorolás, mert annak eldöntését az indulókra bízták a szervezők. Így fordulhatott elő, hogy az amatőrök között győztes a profiknál a második helyen ért volna célba. Hogy ő most leleményes volt, vagy igazi talentum, esetleg csak taktikázott, azzal számoljon el lelkiismerete szerint.

Miként az is kérdőjelet rak a kategória megválasztásában, hogy a vártnál talán kisebb létszámmal startoló profik mezőnyben hárman az amatőrök között bizony a „futottak még” kategóriába tartoztak volna. Ez alighanem a szervezők számára is tanulsággal szolgált. A dobogósokat elég lenne talán csak a jelképes érmekkel-serlegekkel díjazni, az értékes nyeremények - egy havi kutyakaja plusz ajándékcsomag - megmaradnának ráadásként az összes induló között kisorsolva, ezzel bővítve ott a hármas kört, elkerülendő az ügyeskedést. Mert itt tényleg a részvétel, a szándék a lényeg, nem a stopper.

No persze, az sem megvetendő. Versenyről lévén szó. A rajt előtt már megfigyelést végzett a szerző, aki a 2007-es versenyhez hasonlóan idén is megmérette magát. A kutyafajták között, ahogyan tavaly, úgy idén is inkább a közepes termetű kutyák domináltak, abból is a nagyobb fajták. Létszámban a vizslák és a golden retrieverek verték társaikat, de nem sokkal kevesebb beagle-t is látni lehetett.

Számomra kedves volt, hogy a tavalyi létszámhoz képest háromszor annyi border collie-val találkoztam, hiszen ebben a fajtában „utazom” magam is. Persze, nem kell nagy számra gondolni: a tavalyi egyhez képest idén három fajtatársat láttunk a mezőnyben. Egyikük a profik között győztes társa volt…

A rajt pillanatai szokás szerint sok izgalmat tartogattak. Volt anyuka, aki bakfis lányának figyelmét hívta fel a tömegben való indulás veszélyeire, óva intve a hosszúra engedett póráz használatától. A verseny közben magam is tapasztalhattam, milyen előrelátó volt a kedves mama.

A rajtnál összezsúfolódott kutyák között egy csau-csau nem igazán bírt magával, idegességében ugatásba kezdett, gazdájának ölbe kellett vennie, hogy nyugton maradjon. Ám így is elég nagy üres terület maradt körülöttük. Akadt, aki kistermetű kutyáját a rajt okozta veszélyeknek nem akarván kitenni, ölbe vette. Meg is jegyezte nyolcéves kisfiam: ez sportszerűtlen, mert a kutya nem fut. Én ellenben azon a véleményen voltam: aki így le tud futni 3,5 kilométert, az előtt kalapot emelek. Hasonló esetben száz méter után mentőt hívnék magamhoz…

A versenyen előbb a profik lőttek ki, majd elrajtolt az amatőrök sokkal népesebb tábora. A táv idén több mint egy kilométerrel megnőtt, amelyet az indulók többszázas létszáma is indokolttá tett. Tavaly nagyon sűrű volt a mezőny. Persze, a baj ott is megtörténhet, ahol csak ketten vannak.

Éppen elhaladni készültem az előttem lévő, igen csak nyugdíjas korú sporttársassal egy erejét nem éppen jól beosztó hölgyversenyző mellett, amikor annak sokkal energikusabb kutyája a mi tempónkat felvéve utánunk indult. Ennek az lett a következménye, hogy elfutott előttünk keresztben, nyugdíjas sporttársam pedig akkorát bukfencezett a betonon, hogy magam is megrémültem. Ennél sokkal kisebb esés is törést eredményezhet.

Megijedni azonban már nem volt időm, mert egyrészt engem is centik választottak el attól, hogy a nyakába zúduljak, másrészt a bukfencből azonnal felpattant a bácsi, majd felhívta a gondtalan sporttárshölgy figyelmét a póráz szakszerű - rövidre fogott - használatára.

Sokat nem időztem velük, várt a táv kétharmada. (A célban összefutottam a balesetet szenvedő bácsival, aki jókedvűen, de vérző térdekkel mesélte hozzátartozóinak az esetet.) A következő eseményünkre nem kellett sokat várni. Tempósan közeledtünk egy, a „szakmában” láthatóan nem kezdő futóhölgyhöz - ezt abból lehetett „levenni”, hogy derekára csatolt hámmal futott -, akit aztán el is hagytunk. Kutyusának viszont tetszett az emelt iram és jött volna velünk, minek következtében rántott olyat a gazdáján, hogy még, majdnem orra bukás lett a dologból. A hölgy nem győzte figyelmeztetni és rendre szabályozni kissé fegyelmezetlen kutyusát. De mi ezt már csak hátulról, fél füllel hallottuk.

A verseny útvonala abszolút nyomon követhető volt, a kanyarokban pedig karszalagos, mellényes rendezők segítették a helyes irányú haladást.

A célig más rendhagyó dolog a szerzővel már nem történt: mással viszont egészen bizonyos, de ez már ő emlékük lesz a versenyről. Előbb a Vajdahunyad vár sarkán elhagytam egy tízéves forma kisfiút - minden elismerésem, hogy ilyen iramban ment addig is -, majd egy farmernadrágos, utcai tornacipős kamasz fiút tudtam magam mögött, aki teljesen elkészült ez erejével. Legalábbis erőteljes zihálásából erre a következtetésre jutottam.

A hajrában ismerősök, valamint a szervezők által biztosított különböző reklámanyagok vártak. Utóbbiak között meglepetésemre előfőzött gyorsrizst is találtam, amikor a legnagyobb ázsiai export országok a hazai hiány enyhítése végett már kiviteli tilalmat rendeltek el, várhatóan rövidesen emelkedik itthon is az ára, már amíg egyáltalán kapható lesz.

A célba érkezést követően pár perces felfrissülés után folytatódott a kísérőprogram, amelyen kutyaiskolások ügyességi bemutatót tartottak. Majd jöhetett az eredményhirdetés és a díjátadás.

A verseny idén is minden bizonnyal teljesítette a vele szemben támasztott szervezői elvárásokat, hiszen arról több országos média is beszámolt, úgy az elektronikus, mint a nyomtatott sajtóban.

Így számomra sem maradt más, minthogy zárjam soraimat. Idei előrelépésem - természetesen tavalyi önmagamhoz képest - elég lökést ad a következő év rám váró sok-sok kilométeréhez, hiszen a verseny után két nappal máris megkezdődött a felkészülésünk a 2009-es, negyedik Kutyafuttára.