„Több érv is szólt amellett, hogy ne menjünk a válogatottal Sevillába – mondja a Duna felé tartó Ludasi Róberthez. – Egyik, hogy a csapatomból csak két versenyzőnek fedezte volna a költségét a szövetség. Tudom, sokan megoldották klub, szponzori segítséggel vagy éppen önerőből, de azért egy komplett csapatot mozgatni már nehezebb feladat lett volna, a mi anyagi lehetőségeinkhez képest pedig lehetetlen. Nem szívesen hagytam volna itt a csapat nagyrészét három hétre. A másik ok, hogy Kozmann Gyuri nem szívesen utazott volna el ilyen hosszú időre és megvallom őszintén, én sem. Szerintem nem is megyek már el soha ilyen melegvizes edzőtáborba. Többé-kevésbé itthon is adottak a lehetőségeink, mi már február másodika óta kisebb kihagyással vízen vagyunk, ahogy az időjárás engedte. De azért többnyire engedte. Ma is felhős, esős, csípős az idő, de Spanyolországban sem sokkal különb, talán ha négy-öt Celsius fokkal van melegebb. Ezen kívül Sevillában nagyon sokan vannak ilyenkor vízen. Több válogatott is készül ott, persze a hazaiak mellett, ráadásként jönnek még az evezősök és az, hogy a rendelkezésre álló vízfelületet jócskán lerövidítették. Az időpontokat is nehéz így beosztani, és még akkor is sok hajó, edzői motoros van a vízen egyszerre, nehezen lehet érdemi munkát végeztetni az erős hullámzás miatt.”
Bemelegítés után, készülődés a vízre szálláshoz
Csepelen ellenben nem fenyeget a tömeg veszélye: egy vizslát sétáltató gazdán kívül senkinek eszébe nem jut csütörtök kora délután akárcsak a víz közelébe menni, nemhogy vízre. Az edzésen megjelent tizenegy fiatal csendben készíti elő kenuját, majd egy rövid szárazföldi bemelegítés után vízre száll, hogy felkészüljön a tizenegy kilométeres időtávnak. A ráhangoló csapásokat követően déli irányba útnak indul a társaság, a stégen lévő, viharvert indítóállásba belépő tréner benyomja stopperét.
„Egy óra múlva visszajönnek” – mondja, majd szemünk ismételten megakad azon a stégen, amely volt világklasszisára emlékeztet. Koló sporthagyatéka a csepeli vízitelepen egyébként is kézzel fogható: a hajótároló egyik ajtaján újságkivágás, az új öltözőépület víz felőli részén kopjafa emlékeztet rá és sportolói nagyságára.
A stég még mindig az emlékezésé
„A két Gyuri úgy beszélte meg egymással – folytatja a tréner –, hogy Peking után nincs tovább. Senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle… Kozmann Gyuri most nincs itt ugyan, de változatlanul a csapat egyik oszlopos tagja. De már csak napi egy edzést vállal, legkésőbb a válogatón kiderül, mire lesz elég. A tapasztalat az mondatja velem, azért ez kevés, ide lényegesen több munkára van szükség. Érdekes volt számomra a Peking utáni időszak. Ahhoz már hozzászoktam, hogy egy nyári olimpia után, az ottani sikereken felbuzdulva az átlagosnál is több gyerek kap kedvet a kajak-kenuhoz. Most viszont nem tudtam, hogy mire számítsak? Jönnek a gyerekek? Elhozzák őket a szülők? Ide, ahol egy profi, az élversenyző is meghalhat edzés közben? De a félelmem alaptalannak bizonyult, sőt. Kifejezetten sokan jöttek le, többen, mint korábban, elsősorban lányok. Ez erőt adott számunkra a folytatáshoz.”
A hajótárolón is Kolonics fényképe látható
A csepeli vízitelepen közel százötven versenyzőt tartanak számon, ebben a válogatottaktól kezdve a hobbiszinten űzőkig mindenki benne foglaltatik. Közülük tizenöten edzenek Ludasi Róbertnél, ketten – Kozmann György és olimpiai bronzérmes párostársa, a jelenleg kisebb betegséggel bajlódó Kiss Tamás, aki most csak konditermi edzést végez – tagjai az olimpia válogatott keretnek, döntő többségük azonban fiatal, akik közül még az idősebbek is beleférnek jövőre az U23-as korosztályba. Nekik kortársuk, Kiss Tamás pekingi lehetősége jelent perspektívát és ad motivációt a folytatáshoz.
„Régen volt utoljára ilyen nagy csapatom, de az azért más volt. Ott válogatottak alkották a gerincet, Kolonics Gyuri mellett itt volt Horváth Csaba, aztán Szuszkó László, Hüttner Csaba és a többiek, ők alkották a válogatottal akkor szinte komplett megegyező magot, most viszont a fiataloké a terep. De így készültem, tudtam, hogy a két Gyuri nélkül, fiatalokkal kell folytatnom, igaz ami történt, arra végül nem számíthattunk. Sokszor gondolok Kolóra, tulajdonképpen amikor itt vagyok lent a telepen mindig, hiszen itt minden szeglet, minden centiméter rá emlékeztet. Nehéz ezzel a teherrel együtt dolgozni nap mint nap, de az olimpiai bronzérem nagy segítség volt számunkra a történtek feldolgozásában.”
A szakember elnézését kér, de a klub elnökeként egyéb teendői is vannak, kihasználja az üresjáratot, amíg tanítványai a kilométereket róják, és irodájába vonul telefonálni. Mi még maradunk, de csak egy pár kép elkészítéséig, majd szedelődzködünk magunk is, hogy a kelleténél tovább ne zavarjuk a vízitelep csendes hétköznapjait.