- Minek köszönhető, hogy így belendült?
- Nem vagyok elégedett. Nekem már nem az a célom, hogy sok pontot dobjak, hanem az, hogy így vagy úgy, de nyerjünk. Sokkal inkább nyolc-tíz pont és győzelem, mint huszonöt-harminc pont és vereség. Akár minden meccsen. Nem szeretnék mindenáron főszereplő lenni. Úgy gondolom, elég nagy a baj, ha csakis rajtam áll vagy bukik a siker. Egyébként pedig ezen a két meccsen azért dobhattam ennyit, mert a túloldalon senki sem volt, aki magasságban és súlyban velem egy kaliberű lett volna.
- A csapatnak szerdán kijött a lépés, szombaton nem. Miért?
- Nem koncentrálunk megfelelően, egészen egyszerűen nem tudunk negyven percig ott lenni fejben. Nem ez az első eset, hogy tizenöt-húsz ponttal vezetünk, aztán feljön egálra, vagy fordít az ellenfél. Gatyába kell rázni a csapatot. Pakson senkitől sem szabadna kikapnunk. Nem kalkuláltunk a vereség lehetőségével sem, ezt valahol majd vissza kell hoznunk a folytatásban.
- Az eddigi mérleg hét győzelem, két vereség, ez azért bizakodásra adhat okot. Mit vár a folytatásban?
- Tavaly többször is hangoztattam, hogy csak és kizárólag a bajnoki címet tartom elfogadhatónak. Nem jött be, a rájátszásban a negyeddöntő jelentette a végállomást. Most már inkább nem mondok semmit. Haladjunk lépésről lépésre, aztán hátha.
- Az idei vagy a tavalyi keret az erősebb?
- Felesleges összehasonlítani a kettőt, de amellett ne menjünk el szó nélkül, hogy a légiós állományunk nagyságrendileg jobb az egy évvel ezelőttinél. De ezt hűen tükrözik az eddigi eredményeink is.
- Ha felhívná a szövetségi kapitány, és azt mondaná, „Gyere Robi, mentsük meg a férfiválogatottat", akkor mit reagálna?
- Visszautasítanám a felkérést. Két éve lezárult ez a történet, és nem is folytatódhat. Szurkolok nekik, a magam részéről ennyit tudok ehhez tenni, semmi többet.