- Egy kanadai csapat ellen volt alkalmam először fiúk ellen jégkorongozni, mit mondjak, tényleg maradandó élmény volt – eleveníti fel emlékeit az év legjobb női játékosa. – Többet voltam a jégen, mint korcsolyán. A lányoknál ugyanis tilos az ütközés, a test-test elleni játék. Persze, elkerülhetetlenek az ütközések, de azért azok messze nem olyan intenzitásúak. Ebből azért akadt problémám most ősszel is, amikor kimentem Svájcba. Gyors egymásutánban lejátszottam két mérkőzést, ütközést ütközés követett, nekem meg fájt mindenem, hiszen olyan izmokat mozgattam meg, amikre előtte nem volt szükségem. Hogy azt enyhe agyrázkódást ne is említsem…
- Aki a tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Nem így gondolja? Azért sikerült sérülésmentesen megúsznia azt a négyhónapos svájci kalandot?
- Ezt azért így nem lehet kijelenteni. Nézzük csak: az első teljes nap végén, amelyet kint töltöttem, máris a kórházban kötöttem ki.
- Ennyire nem vigyáztak az új emberre?
- Inkább én nem vigyáztam magamra. Két edzés között voltunk a táborban, ki lehetett menni a jégre szerelés nélkül bohóckodni. Én is ezt tettem. Egy az egyeztünk az egyik lánnyal, aki megtolta mellettem a korongot, már emelte volna rajtam át a botját, de a vége a szemöldökömön landolt. Persze, azonnal felrepedt, vérzett, vittek az ügyeletre, de aztán annyira nem volt veszélyes a dolog, össze sem kellett varrni.
- Anyuci, apuci gondolom örült pici lányuk sikeres bemutatkozásának... Nem gondolt akkor arra: ha ilyen a kezdet, milyen lesz a folytatás, talán jobb lenne minél előbb távozni?
- Apu csak annyit mondott nekem, amikor elindultam, hogy vigyázzak magamra. Ő különben is mindenben támogat, kiáll a sportkarrierem mellett. Hat évesen ő vitt le a műjégre, majd pár év múlva felcsapott amatőr korongosnak. Egy időben azért kellett sietnem haza edzésről, mert a szerelésem felét ő vitte el a saját tréningjére. Anyu pedig már megszokta. De volt még bajom éppen elég, volt egy alhasi sérülésem egy ütközésnek köszönhetően. Aztán csukló, könyök, térd, de ezek megszokott sportsérülések. Az már nem, hogy otthon az ágyba belerúgva majdnem eltörtem a lábujjamat, végül megúsztam zúzódással, de nagyon fájt. Igaz, így is játszottam…
- Mennyire bevett dolog, hogy egy lány a fiúk között játszik?
- Nem megszokott, de van rá lehetőség, amellyel inkább a fiatalok között élnek. Ahogy én tudom, rajtam kívül is van másik lány, aki fiúkkal edz Svájcban, de meccsen már nem játszik.
- Az ellenfél játékosai rögtön leveszik, hogy egy lány is van az ellenfélnél?
- Az első mérkőzésem előtt az edzőnk szólt a játékvezetőknek, hogy egy lány is van a csapatban. De erre nincs is igazából szükség, a mozgásomon azonnal meglátszik, hogy nem teljesen fiús. Meg hiába a felszerelés, hosszabb a hajam, és közel is jönnek hozzám, a bemelegítésnél pedig nincs is rajtam a sisak.
- És, meccsen bepróbálkoznak?
- Azt vettem észre, hogy inkább a másik oldalon hozzák be a korongot, nem ott, ahol én várom őket. Viszont az ütközéseknél direkt keresnek, jönnek rám, de jöjjenek csak, megkapják a magukét.
- A csapattársai különben megvédik ilyenkor? Élvez olyan külön privilégiumot, mint a kapus, akiért azonnal tűzbe mennek a többiek?
- Nem, de el sem várom tőlük. Nekem már az nagy dolog, hogy lányként befogadtak, kezet fognak vele, mint egymással és maguk közül egynek tekintenek. Egyszer volt olyan a szitu, hogy majdnem több lett a kakaskodásból, de két srác rögtön közénk állt, hogy ezt talán nem kéne.
- A fiúk között játszva akár itthon is fejlődhetne. Nem így gondolja?
- Korábban volt erről szó, de inkább a felnőtt női csapatokban kaptam szerepet, most meg adódott ez a külföldi lehetőség, ami nagy érdekelt. Az élvonalban 13 évesen mutatkoztam be, a korhatárt éppen csak elérve 2005 áprilisában a Justitiában. Majd lehettem az FTC-ben a bajnokcsapat tagja egy évvel később. Akkor azonban még inkább kispados voltam, de mivel sokan abbahagyták a játékot, a rákövetkező idényben már alapemberré váltam. A bajnoki cím nem lett a miénk, de a nemzetközi bajnoki sorozatban, az EWHL-ben, amelyben osztrák, olasz, szlovák, horvát, szlovén és most már cseh csapat is szerepel, még tovább rutinosodhattam. A 2007-08-as év azonban rosszul sikerült, edzőnk, Pindák László elment a Fradi férficsapatához, nem sikerült hosszútávra trénert találnunk, a keretünkből pedig még többen befejezték a játékot. Ettől függetlenül be tudtam kerülni a válogatottba, amely meghozta számomra az áttörést.
- Mit is sikerült áttörnie?
- Ismét csak minimálisan, egy hónappal haladtam meg a korhatárt, de még belefértem. Rajtam kívül öt-hat fiatal, 19 alatti játékos volt ott a divíziós vb-n. Bemutatkozhattam a válogatottban, ráadásul hazai pályán volt a torna, és bár játszottam már nemzetközi meccseket, azért ez teljesen más volt. Nagy reményekkel készültünk, de végül sok betegség és sérülés miatt – nekem a csuklóm volt kész – csak a kiesés ellen tudtunk harcolni, de azt legalább sikerrel tettük. Itt ismerkedtem meg a belga válogatott egyik tagjával, akinek a közbenjárására és ajánlására végülis Svájcba kikerültem.
- Mi a perspektíva Svájcban, illetve mi egy nő számára az élsportban, ha az speciel jégkorong?
- Előszöris a kinti körülmények és lehetőségek össze sem hasonlíthatóak az itthonival. De jobban motivál az, hogy minden nap tudok edzeni, míg itthon erre hetente egyszer volt lehetőségem, plusz a meccsek. Svájcban hétfőn szünnap van, akkor futok, kondizok. Kedden a junioroknál, szerdán a serdülőknél, csütörtökön a lányokkal edzettem, pénteken pedig a junioroknál és a serdülőknél is, teszem hozzá, nem egyedül a csapatból. Svájcban két igazán profi női csapat van, a Lugano és a Zürich, tele amerikai és kanadai légióssal. Velük is megvolt a kapcsolatom, de ők azt mondták: várjak még egy-két évet, túl fiatal vagyok. Európa legtöbb országának megvan az elitcsapata, egyedül Svédország a kivétel, ahol a bajnokság is erős. Svájcban húsz éves koromig játszhatok tudtommal a fiúk között, addig engedik a szabályok. Jó lenne egy kanadai, de még inkább amerikai hoki egyetemre menni, ott tanulhatnék és játszhatnék is egyszerre, méghozzá elég komoly szinten. Úgyhogy elvileg ráérnék még a váltásra, de az élet úgy hozta, valószínű már az ünnepek alatt más irányba kell indulnom.
- Miért is?
- A svájci női csapat állta a kinti tartózkodásom anyagi fedezetét, de ezt a szerződést már felbontottuk. Sok fiúmeccset éppen a lányok miatt kellett kihagynom, de a heti egy edzés melletti tempójuk nekem már nagyon lassú volt. Ráadásul nem a posztomon, védőként játszatott az edző, hanem elöl, mondván: van kondim, oldjam meg, de nekem ez nem tetszett. A fiúkhoz visszavárnának, de ott magamnak, illetve a szüleimnek kellene minden kiadást állni, ezt még itthon alaposan át kell beszélni. Úgyhogy hiába van meg a repülőjegyem a visszaútra, most ezt a lehetőséget tartom a legvalószínűtlenebbnek arra, hogy megvalósuljon.
- Mi lenne a B-terv?
- Van kettő is. A nekem tetszetősebb megoldás az lenne, ha Svédországba tudnék menni. Jó edzők, jó körülmények, jó bajnokság. Három magyar játékos már kint van, velük itthon egy csapatban játszottam. Ez egy hokis gimi, ahol tanulnak és mellette sportolnak, persze elsősorban ők is a jégkorong miatt mentek ki. A svéd edző vár, látott már rólam készített cd-t, szezon közben is be lehet kapcsolódni ott a munkába, de még kell futnunk ezzel kapcsolatban néhány tiszteletkört. Ha ez sem sikerül, akkor Magyarországon maradok. Még itthon sem beszéltem erről senkivel, de a MAC-ban az ifiknél és a serdülőknél, a Starsban a serdülőknél játszhatnék, előbbi helyen Dobos Tamás az edző, akit jobban ismerek, majd érdeklődöm nála, ha arra kerül a sor.
Elmenetelben még elárulja: kint, Svájcban reggel két órával később világosodik, mint itthon, így később is sötétedik. Az időjárás pedig kifejezetten télies: tíz Celsius fokkal hidegebb van per pillanat. Ott bélelt kabát és két pulóver járta, itthon a bélést és az egyik pulcsit is megspórolta. Barátai, osztálytársai viszont számára érthetetlen módon fáznak. Na, nekik tényleg ki kellene menni egy kicsit, hogy megtudják, mi az a hideg. Mint minden, így ez is viszonyítás kérdése, foglaljuk össze az elmondottak tanulságát, aztán ebben is maradunk.