Volt szerencsém 2003 őszén a válogatottal tartani egy olaszországi nemzetközi tornára. Nagyon vártam az utat, hogy az évek óta általam is rendszeresen meginterjúvolt játékosokat végre közelebbről is megismerhessem. A kulcsemberek közül egyedül ifjabb Ocskay nem tarthatott velünk kisebb sérülése miatt, de a fehérvári indulásról így sem hiányozhatott. Ott mosolygott és integetett a busz mellett, amikor a bepakolás után útra keltünk. Már akkor az volt az érzésem, ami az út során csak még jobban megerősítést nyert bennem: hiába nem volt testben velünk és maradt ott Székesfehérváron, lélekben bizony ő is velünk jött Clautba, sőt pályára is lépett. Ő ebben a mai magyar jégkorong-válogatottban akkor is ott volt, van, lesz, ha éppen ezer kilométerre, vagy csak Isten tudja, milyen távolban van tőlünk.
1994 őszét írtuk éppen akkor. A sportág immár „legendává” nemesült, de éppen agóniáját élő fővárosi létesítményében, a Kisstadionban az FTC vendégeként játszott az Alba Volán. A hazai csapatban volt osztálytársam terelgette a pakkot – nem volt éppen ügyetlen, válogatottságig vitte, ma az egyik élvonalbeli csapat szakmai munkáját irányítja –, aki igazán közel hozta hozzám a jeges sportágat. Az eredményre, a játékra sem emlékszem már az idő távlatából – na jó, arra igen, hogy az iram és a színvonal bizony nem verdeste az eget, de hát a nyitott pályás „hőskor” végéről beszélünk –, csak arra, hogy a vendégcsapatban két ifjonc bizony igencsak megkavarta a rutinos erőket felvonultató zöld-fehér védelmet. Lendületesek, és valami egészen félelmetesen összeszokottak voltak. A harmadszünetből jöttek vissza a játékosok, én köszönni készültem ismerősömnek, a két fehérvári tehetség – kell-e külön mondanom, ifjabb Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián volt a duó két tagja – mellettem hasított vissza a pályára. A két csapat tagjai zord tekintettel, koncentráltan várták a folytatást, ők nem. Széles mosollyal vonultak ki, egymás fülébe súgva-búgva, de egyáltalán nem voltak illetlenek, hanem jó értelemben vett vagányok, akik majd megmutatják. És ők megmutatták, akkor és azután is megannyiszor.
 |
|
| Lendületben | Fotó: albavolanhockey.hu |
Ugorjunk az időben, egészen 2002-re. Már éledezett a magyar jégkorong, beérett a Kercsó Árpád-féle generáció, klubcsapataink, legalábbis a jobbak, az anyagilag stabilabb lábakon állók, kiléptek a honi élvonal belterjességéből a nemzetközi szint felé. Divíziós vb-t rendezhettünk, már túlvoltunk a norvégok elleni őrületen, ott álltunk a feljutás kapujában. A románok akkor már a papírforma kategóriába tartoztak nekünk, mégis megkínlódtunk a győzelemért. Ocskay Gábort ráadásul olyan ollóba fogták, amelyet a térde bánt a kőkemény centernek. „Nem volt az annyira durva, rosszul esett, semmi baj, a dánok elleni meccsre rendbe jön, kemény gyerek” – nyugtatgattuk egymást, de a belülről érkező hírek sem igen szóltak másról a feljutásról döntő csata előtt. Csak az egészen tűzközelben lévők tudták akkor még: gyakorlatilag elszakadtak a térdszalagjai, normális sportoló nem vállalhatja a játékot. A minimális mozgást is alig. De ott volt a nyakunkon az addig hozzánk hasonlóan pontot sem vesztő dán gárda, hasonló ki-ki meccs volt az utolsó fordulóban, mint 2008-ban az ukránok elleni Szapporóban. Az elsők között engedtek át a kordonon a meccs napján a biztonságiak a kezdés előtt, mégis mire beértem, telt csarnokot találtam. Csak oldalvást lehetett állni a lelátón, harmadszünetekben zsibbadt nyakkal és derékkal fordultunk a másik irányba. És Ocskay Gábor bizony ott volt a jégen! A mérkőzés sajnos még azelőtt eldőlt, hogy tulajdonképpen bemelegedhettek volna a csapatok és a nézők – a dánok két védelmi kihagyást kihasználva pillanatok alatt 2-0-ra megléptek –, így elmaradt a feljutás, a csoda. Pár hét, hónap múlva kiderült: csoda mégis csak volt, az pedig nem volt egyéb, minthogy ifjabb Ocskay Gábor jégre tudott lépni azon a találkozón. A vb után hosszú kihagyás és gyógykezelés várt rá, amíg teljesen panaszmentes lett a térde.
Ugrás: 2006 novembere, négycsapatos nemzetközi torna Budapesten. Utolsó mérkőzés a franciák ellen, amelyik csapat nyer, az duplán teszi, övé a torna trófeája is. Parádésan játszik a magyar együttes, úgy tudtunk elhúzni 3-0-ra a jónevű korongosokból álló franciák ellen, hogy ellenfelünk még Budapesten is kizárólag az ellenfél megfélemlítésére, forgalomból kivonására, mondjuk ki, fizikai megsemmisítésére játszott, mert hagyták nekik, hogy játsszon. Véresre kiabáltam a torkom az alattomosság láttán, az sem vigasztalt, hogy hárommal mentünk. Én olyat még nem láttam Pat Cortinától sem azelőtt, sem azóta, hogy át kelljen mennie az ellenfél kispadjára és kérdőre vonja kollégáját. De a magyar szövetségi kapitánynak ezt is meg kellett tennie, amikor egy támadásunk után a középen nagy lendülettel a passzra érkezve váró Ocskayt hátulról durván a palánkra lökték. A center arca – mit szépítsük, megtörtént –, szétszakadt. Megkockáztatom, azt sem tudta, hol van, amikor két társa letámogatta a pályáról. Mint egy bokszoló, akit padlóra küldtek. Nagyon csúnya jelenet, csúnya sérülés volt. A mérkőzés szpíkere tízpercenként kapott helyzetjelentést az öltözőből, amelyet meg is osztott a teltházas csarnokkal: Mindjárt kiérnek a mentők!, Ocskay Gábor már jobban van!, Megérkeztek a mentők! Ocskay Gábort nem kell kórházba vinni! Ezen a ponton már élt bennem a gyanú: ha visszanyeri egyensúlyát, akkor nincs az az erő, amely bent tartja őt az öltözőben. Még számomra is nehezen volt hihető, de igazam lett: a harmadik harmadra ifjabb Ocskay is kikorcsolyázott a társakkal. A meccset végül elbuktuk hosszabbításban 4-3-ra, de nálam nyertes volt a csapat. Fájdalomdíjat érdemeltek volna, Gábor mindjárt kettőt is.
 |
|
| Palkovics és Ocskay: az élet hozta össze párosukat, amelyet csak a halál választott el | Fotó: albavolanhockey.hu |
Utolsó ugrás: 2009. március 19. csütörtök, a honi döntő negyedik meccse, 2-1-es előny a címvédő Alba Volánnál. A fehérváriak ellenállást nem ismerve verték a házigazda Újpestet, 5-0-s sikerüket Ocskay Gábor két találata zárta. Az utolsó dupla. Előbb egy rutinmunkát zárt gólt érő lövéssel - ki más, Palkovics hagyta ott neki a pakkot -, majd klasszis gólt lőtt éles szögből, kiszorítva, védővel a nyakában súlyosbítva egy már régen eldőlt találkozó utolsó percében. Még az újpesti drukkerek sem tudtak haragosak lenni: Ez a Volán, ez Ocskay! A csarnoknak pont abban a szegletében ültem, ahol a fehérvári klasszis a két gólt szerezte.
Szerdán, már a tragédiát követően Székesfehérváron élő, a helyi korongosokkal jó viszonyt ápoló volt osztálytársam hív. „Tegnap hívtuk Gábort, köszöntöttük a névnapján, kértük, koccintsunk egyet valahol gyorsan. Azt mondta, most nem lehet, még egy kortyot sem, majd májusban térjünk vissza, ha hazajöttek a vb-ről.” Igen, ez volt ő! Ki tudott volna a helyében nemet mondani, a szombati bajnoki címvédés után négy nappal, rövid, párnapos szabadságát töltve éppen, de már ilyen apró részletekben is a vb-re gondolva? Talán senki más…
A válogatott kapitánya, Kangyal Balázs szerda este azt nyilatkozta a történtekkel kapcsolatban: most képtelen lenne ütőt fogni, jégre menni, az annyira várt A-csoportos vb is sokadrangú dologgá vált számára, gondolni sem tud rá. Pedig a cséká is nagy példakép, profi jégkorongos, profi sportoló, egy éve már profi sportvezető is egyben.
Balázs, nemcsak ütőt fogni nehéz ezekben a pillanatokban, napokban, hanem gép és klaviatúra elé ülni sem könnyű. Hogy azt ne mondjam, kifejezetten nehéz.
Kevés olyan ízig-vérig sportolót kapott Magyarország az élettől, mint ifjabb Ocskay. És még kevesebbet veszített el ilyen fontos pillanatban, ilyen megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan körülmények között.
Gábor, köszönök mindent!
Soha nem feledlek!
Isten Veled!