Bevallom és nem is szégyellem, hogy már gyerekorom óta rajongok a különleges klasszisok iránt, akik nem egy-két pillanatig tündökölnek, hanem éveken át meghatározó alakjai sportáguknak. Időnként az is előfordul, hogy az adott fenomén – finoman szólva ... - nem áll közel a szívemhez, ilyenkor aztán marad a tisztelet, hiszen kétségbe azért nem vonnám az elért sikereket. De nem tagadom, előfordult már, hogy a hosszú időn át ki nem állt legendát végül megkedveltem…
Most nem írnék kisregényt arról, miért kedvelem ezer éve Lance-et és miért nem örültem soha Schumi sikereinek. Armstrong pályafutása és élete enyhén szólva is kalandosra és rendkívül izgalmasra sikeredett, könyvei pedig rengeteg tanulsággal szolgáltak. Még motorolás korszakában kedveltem meg, soha nem feledem 1995-ös szakaszgyőzelmét (R.I.P. Fabio Casartelli) a Touron, majd azokat a fényes diadalokat, amelyet az életét komolyan veszélyeztető rákbetegség leküzdése után aratott.
LANCE sorozatban hétszer nyerte meg a leginkább bringástpróbáló francia körversenyt, szurkolóként fantasztikus élményekkel lettem gazdagabb. Soha nem feledem azokat a hegyi szakaszokat, amikor „kőarccal” győzte le legnagyobb ellenfeleit. Aztán Armstrong bejelentette, felhagy a profi kerékpározással… Michael Schumacherre mindig is úgy tekintettem, mint kedvenceim legnagyobb és az esetek többségében legyőzhetetlen ellenfelére. Nem csíptem a németet, a Ferrarit sem, így különösebben nem búsultam, amikor a 2006-os Olasz Nagydíjon bejelentette visszavonulását. Elfogadtam, hogy ő az F1 legsikeresebb klasszisa, de semmi több. Aztán tavaly télen bejelentette, visszatér…
Sokan nem értették, miért kezdi újra 2009-ben Armstrong, miért teszi kockára nimbuszát. Sokan nem értették, mikért kezdi újra 2010-ben Schumacher, miért teszi kockára nimbuszát.
Az amerikai ikon tavaly harmadik lett a Touron, úgy tűnt, idén begyűjti nyolcadik elsőségét is. A német ikon idén azzal a Mercedes-csapatban indult, amelynek elődje, a Brawn GP 2009-ben duplázott. Mindkét legendát az idei év legnagyobb esélyesei között tartották számon a kezdeteknél, de kiderült, az éveken át érinthetetlen és legyőzhetetlen sportzsenik is emberből vannak, bizony ők sem tudják visszaforgatni az idő kerekét, már nem tudják tartani a lépést a diadalsorozatuk után feltűnt klasszisokkal.
Fájó volt látni, amikor Lance Armstrong lemaradt a számára – és szurkolóinak is – oly kedves hegyek kaptatóin, amikor csak a vert mezőnyben ért célba. Holtfáradtan, elgyötörten, reményvesztetten.
Schumacher új pályafutása is nélkülözte idén a sikereket, nem állt dobogóra, sokszor olyanok is előtte végeztek, akik pár éve még a cipőfűzőjét sem köthették volna meg. Az amerikai és a német legenda is kiszállhatott volna a Tour közepén vagy az F1-es világbajnokság hajrája előtt, de vállalták az újabb megsemmisítő vereségeket.
Annak idején Armstrongra és Schumacherre is sokan mondták, „robotok”, legyőzhetetlenek, nem erről a világról valók. Aztán 2010-ben kiderült, visszatértek az emberek közé, igenis felülmúlhatók, de a „kudarcot” is vállalják. Ezért lett még nagyobb a szememben Lance, ezért került közel hozzám Michael, aki ígéri, jövőre ismét győztes „robot” lesz…
Írhattam volna a számomra oly kedves futball valamelyik történéséről, második hazám valamelyik hősének diadaláról vagy valamilyen más dologról. Nekem azonban idén Lance Armstrong és Michael Schumacher „földre szállása” jelentette a legtöbbet, emberként, szurkolóként, sportújságíróként.