Kropkó: Ironmanből miniszteri biztos

– Harminchat éves sportolói pályafutás, állandó mozgás, utazás után nehéz elképzelni Kropkó Pétert egy irodában, miniszteri biztosként dolgozni.

– Nagyon nehéz sportolás nélkül. Legutóbb egy egész hét ment el mozgás nélkül, így amikor szombaton lementem futni két kört a Margitszigetre, teljesen megnyugodtam, lelazultam. Ennek ellenére gondok vannak a súlyommal, heti kétszer negyven percet edzek, mert egyébként éjjel nappal dolgozom, ez egy óriási kihívás. Nem vagyok benne biztos, hogy teljes sikerrel záruló folyamat lesz, bár ezzel a céllal vágok neki. Elég nehéz, hogy három éve még a horizonton futottam oda-vissza, most meg napi 8-12 órát ülök egy íróasztal előtt, kezemben két mobiltelefonnal és próbálok megírni egy miniszteri feljegyzést, ami egyelőre ugyancsak komoly próbatétel.


– Önt ismerve nehéz elképzelni, hogy az volt a célja, miniszteri tanácsadó legyen. Megkeresték, vagy honnan jött az ötlet?

– A fiam még vasutas és tűzoltó akar lenni, én sem úgy kezdtem óvodában, hogy
miniszteri tanácsadó leszek. Úgy éreztem az utolsó ironmannél, hogy itt a csúcs, 42 évesen újra sikerült befutnom Hawaii-on. Nem a sportolói pályafutásban, de ez a csúcs, hogy valamilyen formában tehetek a hazámért, azt mindenféleképpen csúcsnak kell tekinteni. Megtiszteltetés, hogy Gyenesei István rám gondolt és számít a tapasztalatomra. A 80-as évek közepén, amikor megszűnt az MSZMP felügyelete a sport felett, azóta nincs ellenőrzés. Ez egy nagyon nagy baj, mert nincs a számonkérés. Semmilyen szinten nincs a magyar sportban számonkérés. Ha állami pénzeket osztunk el, akkor kevés, hogy számszakilag stimmeljen minden. Ehhez elkerülhetetlen az öt párti összefogás, a felügyeletet kellene újra visszahozni, de hangsúlyozom, hogy én csak egy porszem vagyok a gépezetben.

– Ha elindult egy nagyobb versenyen, akkor mindig tudta, hogy mi a cél. Ebben a pozícióban mit szeretne elérni?

– Nem hinném azt, hogy itt az ember olyan sikerrel térhet haza, mint egy Hawaii Ironmanről. Boldog lennék, ha a mindennapos testnevelést bevezetnénk és az Egészségügyi Minisztériumnál lévő egészséget megőrző, betegséget megelőző programok forrásaiból bevételhez jutnánk és a sportra fordíthatnánk. Ezek apró dolgok és ha egy egész picit hozzátehetek, azt már sikernek fogom érezni. Ha hat év alatt nem tudták megoldani ezeket a problémákat, akkor nem várom el, hogy másfél év alatt megoldódik. Nekifutunk újra és abban reménykedem, hogy egyszer lesz mindennapos testnevelés, a gyerekek alanyi jogon sportolhatnak majd szakemberek irányításával, és elkezd növekedni az utánpótlás létszáma. Szakembereink még vannak, de ezek az edzők fele annyi pénzt kapnak, mint egy olimpiai bajnok. Érdemes azon is elgondolkodni, ki a tehetségesebb: három millióan úsznak az Egyesült Államokban, ebből, kis túlzással nem nehéz kihúzni egy 53-as lábú sportolót. Magyarországon, ahol húszan úsznak, nehéz megtalálni a világsztárt, aki háromszor második lesz az 53-as lábú mögött. Szerintem az edzők, a testnevelő tanárok nincsenek annyira megbecsülve, amennyire kellene. Ebbe az irányba kellene elmozdulni.