A világ egyik legjobb hegymászójaként tartják számon, három nyolcezres hegyet mászott meg elsőként télen, ami elképesztő teljesítmény. Mi a következő terve?
Simone Moro: A következő célom a Nanga Parbat téli megmászása, bár az még nem dőlt el, hogy a Rupal-falon vagy a most újra megnyitott Diamir-oldalon megyünk-e. Az viszont biztos, hogy az expedíció két hónapon belül indul. A Nanga az egyik, télen még megmászatlan nyolcezres Pakisztánban, a másik a K2.
És miért erre a hegyre esett a választása a hírhedtebb és magasabb K2 helyett?
Simone Moro: Egyrészt könnyebb, másrészt pedig azért, mert a feleségem azt álmodta, mikor még hezitáltam a két hegy között, hogy a K2-n másztam és meghaltam. Tudni kell, hogy sosem mondta meg előtte, mit tegyek, sosem szólt bele, milyen célokat tűzzek ki magam elé, vagy miket ne. Ez az álom meggyőzött.
Igazak a pletykák, hogy ha sikerrel jár a Nanga Parbaton, le akarja zárni téli mászókarrierjét?
Simone Moro: Nos, csak az említett kettő, télen még megmászatlan nyolcezres maradt, de ugyanakkor szerintem ez nem a versenyről szól. Én már tizenkét téli expedíciót vezettem, és ha most sikerülne, a Nanga Parbat már a negyedik első téli megmászásom lenne a Himalájában. Ezzel egyedül lennék. Azt mondom, igen, egy ilyen siker után valószínű, hogy befejezném a téli mászókarrieremet.
Bár hét már megvan Önnek, egyszer azt nyilatkozta, hogy nem érdekli mind a 14 nyolcezres megmászása. Pedig az év felében Nepálban él. Ez valóban nem motiválja? Hiszen mesterséges oxigén és serpa segítség nélkül megmászni ezeket a hegyeket továbbra is komoly kihívás.
Simone Moro: Valóban nagy kihívás, de tényleg nem foglalkozom ezzel, és nem is fogok. Egyrészt azért, mert ha mondjuk még ma megmásznám a 14. csúcsomat, akkor is csak a 32-33. lennék a listán. Nem akarom minden időmet, energiámat és pénzemet arra áldozni, ami már nem felfedezés többé, mert előttem több mint harminc ember megcsinálta. Nem célom az, hogy gyűjtsem a csúcsokat. A kaland és a felfedezés hajt.
Mikor és miért kezdett el foglalkozni a Himalájai mentéssel?
Simone Moro: Eredetileg már azért lettem pilóta, mert menteni akartam a Himalájában. Először megszereztem a szükséges papírokat Amerikában, majd Nepálban, végül Európában. Most már három kontinenesen repülhetek. Események egész láncolata vezetett el addig, hogy mentéssel foglalkozzam, de ha egyhez kellene kötnöm, akkor egy 2001-es esetet emelnék ki. A balesetet szenvedett Tom Moores-ot a hátamon hoztam le a Lhotse-ről, mikor elgondolkoztam azon, hogy vajon tényleg ez lenne az egyetlen módja annak, hogy embereket mentsünk a Himalájában? Akkor hittem el, hogy a lehetetlenből egyszer lehetséges lesz.
Magyarországon Erőss Zsolt és társa, Kiss Péter nyári tragédiája után sokszor szóba került a helikopteres mentés, mint lehetséges megoldás. Tisztába tenné, hogy a Himalájában milyen feltételek között kell és lehet dolgozni, illetve mennyiben különbözik ez az Alpoktól?
Simone Moro: Az első a gépek teljesítménye, technikai határa. A Himalájában sokkal nagyobb a nyomás az emberen és a gépen egyaránt, mindkettőnek nemcsak hogy a határain kell működnie, hanem gyakran még azon túl is. Másrészt ahhoz, hogy az ember sikeresen tudjon menteni, ismerni kell a terület földrajzát is. Itt Európában, ha valaki segítségért telefonál, szinte a legutolsó kérdés az, hogy honnan hív, mert azt úgy is könnyű megtudni. Nepál azonban nagyon vad. Ismerni kell a völgyeket, és hogy hova vezetnek, hiszen helikopterrel ott kell közlekednünk, a magas hegyeket nehéz átrepülni. Előfordul, hogy este ott kell aludni valahol, és csak másnap lehet továbbrepülni. Nemcsak mentőnek kell lenni, hanem kalandornak is. Itt nem az a lényeg, hogy van egy csinos mentődzsekid több plecsnivel, amivel villogni lehet.
 |
|
| Simone Moro (jobbra) és Pintér László, az előadás fordítója és koordinátora | Fotó: Barabás László |
A magyar hegymászók nyári tragédiájára visszautalva: az Everesttől messze eső Kancsendzöngán hogyan nézett volna ki egy ilyen mentés? És általában véve is, meddig és milyen körülmények között lehet menteni a Himalájában?
Simone Moro: Idén három amerikait mentettünk a Kancsendzönga-régióban, de nem olyan magasan, nagyjából 6300 méteren. A világrekordunk 7800 méter a Dhaulagirin, az egy köteles mentés volt, ami már a helikopter teljesítő-képességének határát súrolta. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy ebben a magasságban ez általános lenne, és azt is tudni kell, hogy ilyen esetekben hatalmas a kockázat, mert a biztosító nem fizet, ha valami történik a géppel. Ilyenkor az ember kétmillió dollárt (440 millió forint) és emberéleteket tesz kockára. Az én álmom az, hogy előbb-utóbb a 8000 métert ne csak elérjem, de le is tudjam tenni ott a helikopteremet, és eredményesen tudjak valakit lementeni. Ez az én Everestem.
Erőss Zsolt és Kiss Péter tragédiája 8000 méter környékén történt.
Simone Moro: Az már nem is a határ, hanem jóval a fölött, mert az a magasság már új világrekord lenne. Maximum azt tartom elképzelhetőnek, ha egyáltalán sikerülne addig felmenni, hogy kidobnánk oxigént és felszerelést. Ráadásul nemcsak a magasságtól függ, mert például simának kellene lennie a terepnek is. De ez már önmagában is elképesztő, óriási kihívás lenne.
Erőss Zsoltról az utóbbi években sokan azt mondták, hogy túl sok kockázatot vállal, holott már van családja, két pici gyereke. Önnel hasonló a helyzet Olaszországban, vagy hegyi nemzet lévén, ott jobban megértik és tisztelik a hegymászókat?
Simone Moro: Érdekes, ugyanaz történt most Lengyelországban két kiváló hegymászó, Maciej Berbeka és Tomasz Kowalski halála után, mint Önöknél Erőss Zsolttal. Nálunk nem ez a helyzet, talán mert komolyabb tradícióink vannak a hegymászás területén. Meglehet, hogy az emberek nálunk is őrültnek tartanak minket, de nem keresnek okokat, hogy hibáztassanak. Ugyanakkor nem igaz, hogy a magyar mászók felesleges kockázatot vállaltak volna, és a határaikat feszegették, mert a Kancsendzönga normál útján mentek. Legalábbis nem nagyobbat, mint a többi mászó, hiszen azok ugyanott másztak, mint ahogy előttük pedig már több százan. Nem volt szerencséjük, de nem lehet azzal vádolni őket, hogy keresték volna a halált.
Miközben a Himalájában a mentés egyre jobb lesz, a serpák és a profi hegymászók közti viszony egyre rosszabb. Évről-évre több a konfliktus, idén pedig éppen Önökkel történt meg, hogy kettejüket Ueli Steckkel mintegy száz serpa támadta meg és üldözte le a hegyről. Kollár Lajos, a Magyarok a világ nyolcezresein expedícióvezetője szerint a serpák generációváltásának eredménye az lett, hogy egyre inkább a pénz érdekli őket. Ön ezt hogyan látja, és lát-e a helyzetre megoldást?
Simone Moro: Ezzel én is egyetértek. Szerintem az első lépés az lehetne, hogy azok a serpák, akik valami rosszat követnek el, büntetést kapjanak. A mi esetünkben nem az a legrosszabb, hogy egyáltalán megtörténhetett, és hogy gyakorlatilag kirúgtak minket Nepálból, hanem az, hogy azok a serpák, akik nekünk estek, nemhogy büntetést nem kaptak, de még mindig nyugodtan dolgozhatnak, és kapják a fizetésüket. És mivel nem kell félniük a büntetéstől, nem is tartanak semmitől. Ezt egyrészről a kormánynak kell megoldania úgy, hogy hivatalosan szabályozza a működésüket, másrészt azoknak az expedícióknak, akik alkalmazzák őket. Ha valaki balhézik, fizetés nélkül ki kell rúgni, így ők is látni fogják a tetteik következményeit. Amíg ezt nem érzik, addig azt fogják hinni magukról, hogy ők az Everest királyai.
A konfliktusok megoldása a Himalájai hegymászás jövőjét jelentheti. Ön szerint mennyi időre van szükség ahhoz, hogy a helyzet megoldódjon?
Simone Moro: A helyzet szerintem megoldható, de hosszú folyamat lesz. Én például senkit sem jelentettem fel a rendőrségen és küldtem börtönbe azok közül a serpák közül, akik megpróbáltak megölni, mert nem akartam tovább rontani a helyzeten. De ez csak az első lépés, a kereskedelmi expedícióknak barátságosan kell velük viselkedni, nem egyszerűen csak "használni" őket. És nekik is meg kell tanulniuk, hogy a munkájukat végzik, és nem ők a hegy királyai. Ez közös érdek lenne.
Vincze Szabolcs
A 4bakancs.com hegymászóportál videointerjúja: