Háromszázharminc kilométert lefutni embert próbáló feladat, így aztán különösen figyelemre (sőt csodálatra) méltó, hogy öt látássérült atléta is részt vett kísérőik társaságában, tandemcsapatban a Bécs-Pozsony-Budapest Szupermaratonon.
Ocelka Róbert nem először vett részt ilyen vagy ehhez megmérettetésben, de mint mondta, vannak még céljai, ha úgy tetszik, álmai bőséggel a jövőre nézve, amelyek valóra váltásához még nem adott valamennyi feltétel.
„Heti tíz alkalommal edzek, futok, úszom, kerékpározom, így aztán a Szupermaraton sem állított megoldhatatlan feladat elé. A kísérőmmel, Dáva Ivánnal remek csapatot alkotunk, kitűnően tudunk egymáshoz alkalmazkodni. Egy ilyen megerőltető versenyen mindenkinek vannak hullámvölgyei, de megtanultuk egymást segíteni, motiválni, nem okozott gondot az együttműködés” – mondta honlapunknak a versenyző, aki korábban rengeteg nívós versenyen elindult, és ha már ott volt, nem egyen nyert is kategóriájában, mint például a 2009-es budapesti duatlan Európa-bajnokságon. De célok még így is maradtak.
„Nagy álmom, hogy kijussak a 2012-es londoni paralimpiára, ahhoz azonban nem csupán kiugró eredményeket kell felmutatnom, hanem a megfelelő anyagi hátteret is meg kell teremtenem. Mindennap edzek, azzal nincs is gond, de Londonhoz mindennek együtt kell lennie. Csak hogy egyet kiragadjak: a táplálkozás a sportban rendkívül fontos, ám az ehhez szükséges összeg semmiképpen sem elhanyagolható. De nem adom fel: ott akarok lenni Londonban, előtte azonban jövőre a triatlon vb-n kell teljesítenem – természetesen a kísérőmmel, vagy inkább fogalmazzzunk úgy, a barátommal, akinek nem tudok elég hálás lenni a segítségéért!”
 |
|
| Sportemberek, a szó legnemesebb értelmében | |
A segítség kölcsönös: Dáva Iván ugyanis elmondása szerint nemcsak a sport területén, hanem emberi kvalitásokban is rengeteg fejlődött a közös „munkának” köszönhetően.
„Nyugodtan mondhatom, úgy érzem magam a látássérültek társaságában, mintha a családommal lennék. Nagyon jó humoruk van, de amit mindenekelőtt ki kell emelnem, az az, hogy olyan dolgokat tanul meg az ember, amelyeket máshol nem tudna. A kulcsszavak az egymásra figyelés, az alkalmazkodás , és már önmagában az örömmel tölt el, hogy segíthetek másokon. Ráadásul úgy, hogy közben egy pillanatig sem érzem nyűgnek, hanem inkább pihentet, kikapcsol. Bízom benne, ez még sokáig így is lesz.”