Teszt nagykeréken: a Merida első 29-ese

A vártnál kicsit később érkezett meg a próbára váró új 29-es Merida, a gyönyörű őszi időben tett kirándulások közül így már csak a legutolsó pár napon került bevetésre, cserébe viszont sokáig maradt. Októberben az aranyerdőbe már nem nyert bebocsátást, inkább küzdenie kellett kicsit a novemberi mocsárban, hogy kis időre – tudjátok, amikor leesik az első nagyobb hó – kiérdemelje az ezüsterdő látványát.

Aztán leszállt a köd, és a fene sem nézte a homályos messzi tájat, egyre jobban leszűkült a látóköröm a kormány előtti 10-20 méteres sávra, és élveztem is. Újabban olyan perverz szokásom alakult ki, hogy nulla fok környékén és alatt(!) kijárok – mint a királyok – hegyikerékpározni a hóba, hiába, ez is munka, tesztelni kell, így fogom fel. „Példás hozzáállásom” eredménye, hogy a bringát változatos körülmények között sikerült vizsgáztatni, tehát van miről beszámolni!

	Fotó: Takács Tamás

Kezdjük egy kis nyagykerekű-kiskerekű összevetéssel (és ezt a fonalat többször is felvesszük még a teszt során), lévén a Bringahíradó.hu oldalon még nem mutatunk be 29-es járgányt. A sztereotípiákat talán már mindenki ismeri, a 29-es persze hogy jobban gurul lefelé a kövesen át, a sík göröngyösön is gyorsabban halad, meredek felfelén sem akad meg a keresztben növő gyökereken. A nagyobb kereket nyilván arányosan nagyobb göröngy képes csak kizökkenteni a normál kerékvágásból, mint a 26-ost, nagyobb felületen tapad a talajhoz a kerék. Főleg ez az oka, amiért kevésbé hajlamos megcsúszni, ami igaz lefelé kanyarban és felfelé is, amikor egy 26-os már régen kipörögne. A gumiabroncsban a nyomás nagyobb térfogaton oszlik el, így ugyanaz a kő kisebb alakváltozást okoz, aminek szintén több előnye van. A negatív oldalon a hasonló árkategóriájú 26-osokhoz képest nagyobb súlyt és a nagyobb méretből adódó kicsit nehézkesebb mozgathatóságot említeném elsősorban. Szintén nem mindegy szerintem, hogy 190 cm magas bringás hajtja a bicót, vagy 160.

	Fotó: Tóth "Donald" László

Arra a hülye kérdésre, hogy „Most akkor melyik a jobb?” bevallom, én a teszt után sem tudom a választ, illetve „attól függ”, de attól függően, hogy mitől, még úgy is annyira komplex az egymásnak feszülő érvrendszer, hogy megvilágosodáshoz vezető útmutatást ne várjon senki az alábbiakban. Benyomásom azért akadt bőven, amit szeretnék is megosztani, de ezekhez nyilván hozzá kell számítani a tesztelőt és annak stílusát is, annak ellenére, hogy helyenként azért megpróbálok majd elvonatkoztatni.

Először azonban essünk túl a technikai jellemzőkön, kezdjük a vázzal! (A tesztelt példány 17”-os, erre vonatkoznak az adatok.) A 29-es Merida – hivatalosan Twenty Nine Lite 1800-D a gyártó legjobb alumínium szériájába, a Matts Lite-sorozatba illeszkedik, persze nagyobb kerékmérettel. Ennek megfelelően a könnyű, triplán húzott falvastagságú Prolite66 alumínium csövekből készül a váz, hydroforming eljárással, ennél korszerűbb recept manapság nem nagyon létezik. Ami azonban nyilván jobban foglalkoztatja leendő tulajdonosát, az a geometria, és a váz szerkezeti kialakítása, lévén a 29-esek terén még alakulóban van az optimum, a gyártók keresik az útjukat, a Meridának például a Twenty Nine Lite az első próbálkozása nagy kerékkel.

	Fotó: Takács Tamás

Örvendetes, hogy nem akart a gyártó megfelelni egyszerre mindenkinek, a koncepció világos: egy funbike megalkotása élménybringásoknak, akik ugyanakkor szeretik megméretni magukat mtb-maratonokon is. Ennek megfelelően a geometria kényelmes, lapos fejcsőszöggel (70 fok), 73 fokos – a nagy kerék miatt hajlított – ülőcsővel. Ahol kompromisszumot kell kötni egy 29-esnél (lánc- és támvilla-kialakítás, sárférőhely), inkább a „gátlástalan szabadság” kapott prioritást, mint a szigorú teljesítményhajhász hozzáállás.

Egy nagyon sportos easy-rider bringát sikerült kreálni, amivel könnyedén leküzdhetők a – nem extrém – hegyikerékpározásban felbukkanó kihívások, ugyanakkor sikerült megtartani viszonylag könnyűnek (1,7 kg-os váz), és nagyon gyorsan is lehet haladni vele. 1100 mm-es tengelytáv, az effektív felsőcsőhossz pedig 600 mm (ez egy 17-es váznál hosszúnak számít), tehát keményen rádőlve is nyomathatjuk. Ebben a kormánymagasság akadályoz csak, ami dühítő kicsit, ugyanis nem a homlokcső hosszával van a gond (az egy tisztességes 29-ernek megfelelően rövid: 100 mm, de reá került a gépre egy böszöm magas fejcsapágy-lezáró, ráadásul plusz hézagolóval. (Személy szerint, ha a saját 29-es Meridámat venném elő a dobozból a műhelyben, rögtön nekiesnék a villanyaknak a fűrésszel és keresnék egy lapos porvédőt. Ezzel a művelettel rögtön 3-4 centi nyerhető.)

	Fotó: Takács Tamás

Mi a helyzet hátul? Talán a legmegdöbbentőbb részlet – illetve hiányzó részlet – a vázon a keresztmerevítések elhagyása a lánc- és támvillákban. Ennek köszönhetően korlátlan sárférőhelyet kapunk, cserébe merevséget veszítünk. A kevésbé merev váz felfogható kényelmesként is, ami beleillik a koncepcióba, főleg ha hozzávesszük a 27.2-es nyeregcsőméretet, ami fokozza a könnyedebb, rugalmasabb érzést, már-már fully-feelinget kapunk. (Mondjuk felvetődik a kérdés, hogy a tartósság szempontjából mennyire negatív, ha a lengéseket egy könnyített alumíniumcső jegyzi meg egy rugó helyett, de ez a teszt alatt nem derülhetett ki, csak a (több)éves használat adhat majd választ.)

Az említett fullykkal ellentétben a középcsapágyházat sikerült nagyjából egy 26-os merevfarú szintjén tartani, ami jó a súlypont szempontjából, jobban kontrollálható a gép normál terepen, és ha ki kell lépni a pedálból, akkor sem hátrány. A tárcsafék postmount rögzítésű, és azt is megtudtam idejében, mire szolgál a két furat a bal láncvilla végén: speciális Merida-kitámasztót fogad – erre nem jöttem volna rá, legalábbis önnön értelmemmel csak nagyon sokára…

	Fotó: Takács Tamás

Következzenek az alkatrészek! Villa. A RockShox a tavaly piacra dobott könnyített Recon villákkal – ki merem jelenteni –, hogy megalkotta a világ legjobb ár-érték arányú telóját. Mozgása alapján versenyzésre alkalmas, merev, súlyban alig lépi túl a drágább Rebát, az egylégkamrás csillapítás meg bizonyos szempontból jobb, legalábbis egyszerűbb, mint a Reba és a Sid Dual-Air-je. Aki nem szeret kísérletezgetni a két kamra nyomásával, jobban fogja szeretni. Mindez igaz a 29” Gold változatra is, nagyon jó és olcsó, ennyit erről. (Pirospont.) A „könnyedén sportosan” koncepcióba illeszkedik a 660 mm széles lowriser kormány is, nekem kimondottan kényelmes volt. Ugyanígy a Prologo nyereg is, a 27,2-es nyeregcső előnyéről pedig már esett szó. Az alkatrészcsalád túlnyomórészt a Sram X9 fedőnevű széria darabjait tartalmazza, ami hátul már 10 sebességes sort kínál. Újdonság az X9 feliratú hajtókar, jó ötlet volt a SRAM-tól, hogy ami eddig is összetartozott (SRAM-ból, Truvativból, Avidból), 2011-ben egységes emblémáival jelölik már. Az áttételtartomány 44-33-22/12-36. A váltórendszer X9, hozza a tőle elvárhatót, van azonban egy furcsa eleme, a topswinges átdobó, de erről később… A kerekek (feltételezhetően Alexrims-gyártósorokon készült) Merida feliratú felnikbe fűzött SRAM agyakból állnak össze, ballonos, 2,25-ös, könnyű Racing Ralph külsőkkel. A nagy perdülettel rendelkező gurigákat Avid Elixir 5 fékek állítják meg 185-ös tárcsákon keresztül, tökéletes biztonsággal.

	Fotó: Takács Tamás

Benyomások menet közben:

Most kellene valami okos végkövetkeztetésre jutnom, kinek ajánlanám a Merida 29-est. Az átlagos hegyikerékpáros számára nem mindennapi méretű kerék miatt ezúttal hozzátenném viszonyítási alapként a bringán kívül a tesztelő adatait is, csak a miheztartás kedvéért: 178 cm, 76-78 kg, az átlagos hegyikerékpárosnál jóval erősebb izomzat, egy szinttel alacsonyabb kerékpár-kezelési technikai tudás a szűk hazai hegyikerékpáros elithez képest (amit rosszabb pillanataiban vakmerőséggel kompenzál). Az országúti gyökerek miatt a hosszú, alacsonyabb leültetési pozíciót kedveli, jól bírja a magas pedálfordulatot, de szívesen küzd a kemény áttétellel is. (Azért tartottam fontosnak ezt leírni, mert a márkától függetlenül az, hogy valaki 29-est vegyen vagy se, nagyban függ a fizikai adottságoktól, és a stílustól, s talán az olvasó jobban tud viszonyítani magához, ha tisztában van azzal, miféle manó írta a tesztet.)

A kis kitérő után nézzük konkrétan a 29-es Meridát! Ahogy az elején említettem, a Lite 1800-D egy sokoldalúan használható, sportos „funbike”, komoly versenyzői potenciállal maratonokon, a hazai mezőnyben akár győzni lehetne vele, minimális tuninggal. Nálam például nagyon betalált, hogy azt a technikai tudásbeli különbséget, amivel elmaradásban vagyok az ügyesebb XC-sekhez képest, pont kompenzálja technikásabb terepen a nagykerék. És ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy adott lejtőn gyorsabban, könnyedébben gurulok át mindenen, hanem kevésbé kúszik fel az adrenalin, higgadtabb maradok, jobban visszaesik a pulzus lefelé, tehát kíméli a ridert.

	Fotó: Takács Tamás

Felfelé ugyanígy. A meredekeken velem néha előfordul, és pont egy nüanszon múlik, hogy kiforog-e a kerék, megakaszt-e egy gyökér, és emiatt kell kikattintanom a pedálból. A 29-es ezt kompenzálja, ráadásul egyik nagy erősségemet, az izomerőmet is ki tudom használni, ha ki kell állni a nyeregből durva nyomatékkal hajtva, vagy kénytelen vagyok a kemény áttételt dagasztani. Iszonyú jó a tapadás, a kritikus szituációban nem kapar el a kerék a jóval nagyobb felfekvés miatt. (Itt hozzátenném, hogy akik minden helyzetben a forgatós stílust részesítik előnyben, ez a pozitív tulajdonság talán nem jelenik meg olyan markánsan, mert ők eleve ritkábban kaparnak el.) Ráadásul még jobb tapadást érhetünk el alacsonyabb guminyomással, a nagy kerék és a ballonos gumi a felütés hasonló kockázata mellett alacsonyabb nyomást is megenged, konkrétan 2 bar alá is nyugodtan lemehetünk, pedig nem is belső nélküli a rendszer. No stressz, élvezet a bringázás!

Ott tartunk tehát most a szövegben, hogy kapunk egy bringát, ami lefelé-felfelé kisimít mindent, átmegy mindenen. Hol fogjuk ezt megfizetni? Nyilván a kevésbé technikás részeken. Lankás, aszfaltos emelkedőn, dózerúton, a puhább gumival szerelt nehezebb kereket nehezebb belendíteni, nehezebben is gurul előre. Ráadásul a váz „kényelmes” építése – a merevítések hiánya – miatt rugalmasabb az átlagosnál, és a hosszú láncvillával kombinálva ez bizony jelentkezik gyorsításoknál. Ahogy a 29-esek terén mértékadó hazai oldalon, a deviantmtb.hu-n már írtam, rugalmasnak rugalmas, nincs mit tenni. VISZONT, engem annyira ez nem zavart, játszadozni nagyon jó, iszonyú jól éreztem magam a nyergében, és inspirál. Mint nem releváns 29 teszternek, az egyetlen korábban próbált 29-eshez, az olcsóbb acél Haro Mary-hez képest pont annyival képvisel magasabb szintet, hogy TELJES élmény vele bicózni, tehát nem zavar semmi menet közben, se geometriai tulajdonságok, sem súly, sem pontos működés szempontjából. A sebességadatok pedig minél többet ültem a nyergében, annál kevésbé érdekeltek…

	Fotó: Takács Tamás

Így, télen – hóban, hidegben, gyengébben – azt eleve képtelen vagyok megítélni, hogy mennyire lennék vele gyorsabb vagy lassabb mondjuk versenyen, mint a magasabb kategóriájú 26-ossal, de az biztos, hogy vannak szakaszok, ahol biztosan gyorsabb lennék, és ezek pont olyan szakaszok, ahol nagyon örülök ennek, mert persze a rázósabb részekről van szó felfelé és lefelé is.

Eddig ugye 26-os merevfarú, 29-es merevfarú összevetésben gondolkoztunk, de hasonlítsunk össze egy hasonló kategóriájú 26-os fully-t és a 29-es Meridát. Na, itt már én egyértelműen a 29-est választanám, lévén, azokat a pozitívumokat, kényelmet, amiket technikás terepen számomra egy 100 vagy 120 mm-t rugózó fully ad, megkapom a Meridától is, sőt, még többet, gyorsabban is gurulok lefelé, jobban mászok felfelé, alacsonyabb a súlypontom, nagyobb biztonságban érzem magam, és könnyebb a bringa.

	Fotó: Tóth "Donald" László

Ha magasabb lennék, a kerékpáron elfoglalt pozíció és az arányok miatt még inkább a 29-es (itt most nem csak konkrétan a Meridáról van szó), felé billenne a mérleg, nagyobb darab bringásokkal folytatott beszélgetéseim alapján is azt mondanám, hogy 185 cm körüli magasságtól már nem is kérdés, melyik kerékméretet ajánlanám. A nagy kerékmérettel és a nagyobb, szélesebb vállú riderrel igazán összhangban van a 660 mm-es lowriser kormnány is, ami ugyancsak növeli a biztonságérzetet, lefelé élmény bele kapaszkodni, felfelé, kiállva pedig jobban be lehet segíteni azokkal a kari és törzsi izmokkal is, melyeket egy keskenyebb kormánnyal nehezebben használhatunk ki. (Itt is igaz, hogy előnyben, akik szeretnek néha kemény áttétellel dagasztani.)

Az alkatrészek működéséről nem érdemes sokat szólni, amit szerencsésnek tartok, mert általában ez azt jelenti, hogy minden jól szuperált, még viszonylag magas igényszintemen is. A 3x30-as áttételtartomány jól működött, talán a 12-36-os sorhoz a duplatányér passzol jobban, a SRAM X9 kapható is ilyen kivitelben. Megszokjuk majd a 10-es sort is, fölösleges róla regényt írni, mert a bringás teljesítményéhez kevesebbet tesz hozzá vagy vesz el, mint egy marék keksz a zsebünkben. Egy váltórendszer titka, hogy jól kell beállítani a műhelyben, és akkor működik. Apró negatívum az átdobó, ami gyűjti a sarat, különösen a támvilla-merevítés hiánya miatt, és így ragadósabb talajon öklömnyi sárdarabokat hord felé folyamatosan a kerék. Nem nagy gond, kb. 8000 Ft költség cserélni egy downswingesre. Nekem kis problémám volt a hátsó fékkel is, de az Avid Elixir 5-nek ebből a szempontból van szórása, az idő folyamán kicsit vándorolt befelé a nyomáspont, ez a probléma később légtelenítéssel megoldható.

S hogy jó hírrel zárjuk a tesztet, nyáron érkezik a BigNine, a karbon-hiperkönnyú-túnájner-Merida, az O-Nine mintájára. Maratonozgatós-tesztre, remélem…