Többféle hegy van. Van hazai terep, vannak rettegett emelkedők. De az a bizonyos „hegymenet” - csak egyféle létezik. Amikor vagy annyira erős, hogy te irányítsd az áramlást, ugyanakkor a verseny is van annyira nehéz, hogy vért kelljen hugyoznod közben. Amikor már nincs lehetőség másra gondolni, amikor nem mozdulhat el a fókusz. Ami annyira JÓ… Az „ismeretlen hegyen” tisztul le minden igazán, de csak ha elég erős vagy. És az erőd nem a tempó leküzdéséhez kell. Hanem elfogadni az ismeretlent, tudni, hogy nem úszod meg a kétségbeesést. A kétségbeesés a legnehezebb. Hiába érzed úgy, hiába tűnik úgy, hogy ilyet már láttál valahol, és kanyar után olyan, mintha a következő kanyar után következne az a bizonyos lapos rész, ahol végre levegőt vehetsz. Nem jön. Helyette még egy kanyar, s még a mezőny is begorombul. Hiába nem vagy hegyimenő, hiába nem a küszködésről szól az életed, hiába a lazán felpörgő erő megállíthatatlanságát szeretnéd élvezni… Előbb a hegy, a kanyarok következnek, és ne várd, hogy nem fog valóban begorombulni a tempó és megúszod a szenvedést… A hegyen nem lehet megállni. Azzal nem csak a hegymenetet fejezed be, hanem a versenyt is. Könnyebb utána beszállni a kényelmes autóba, hatalmasat kortyolni a meg nem érdemelt frissítőből, de amikor ráfordul a bringára a patentszár az autó tetején, tudod, hogy veszítettél. Hiába terpeszkedhetsz a hátsó ülésen, miközben a többiek esetleg a kocsisoron szenvednek. Ilyenkor te is tudod, hogy szar vagy... Ha csak a mezőny farkán lobogsz a hegymenetben, akkor sem szabad leszakadni, pedig ott fáj csak igazán. Ne gondolj arra, kibírod-e, „rakni kell a kereket vicsorogva és kész”. Lehet, hogy csak félúton vagyunk, de nem a megtett táv a fontos. Talán csak a lejtőn belendülő tömeg erejének érzésére vágyunk, fásultan elernyedő izmokkal élvezve a sebességet. Közben új ihletet merítve. A sprinthez.
Kedves olvasók!
Sokszor gondolkoztam azon az utóbbi hetekben, hogyan köszönjek el a Bringahíradó hasábjain, de „fontosabb gondolatok” egyre csak tologatták a feladatot. Aztán ma reggel – ahogy nálam lenni szokott, teljesen véletlenül – a fenti sorokat dobta ki a gép. Tulajdonképpen csak egy hangulat, de – szintén, ahogy lenni szokott – párhuzamba állítottam múlttal, jelennel, jövővel. Először egy korábbi jegyzetem jutott eszembe, amit körülbelül egy éve, teljesen más vonatkozásban közöltem ugyanezeken a hasábokon. Aztán arra gondoltam, hogy vannak kerek, egész, lezárt dolgok. Aztán arra, hogy ezekhez mégis kapcsolunk egy folytatást, sokszor teljesen függetlenül az eredeti sztoritól. A kétrészes történetek viszont nagyon ritkák, életünkre sokkal jellemzőbbek a trilógiák. Bocsánat, ha homályos vagyok most kicsit, maradjunk annyiban, hogy a sprint még biztosan hátra van...
 |
|
| Fotó: Vanik Zoltán | |
Visszatérve a lényeghez – csak nem akarom kinyögni – az eddigi formában búcsúzom 2 és fél éves „kisbabámtól”, a Bringahíradótól. Kicsit úgy érzem, mintha gyermekotthonba adnám és az etetéséről megpróbálnék még gondoskodni. „BH” néven a közleményekből, nemzetközi forrásanyagokból származó cikkekkel továbbra is jelentkezem majd ugyanitt. Azonban főállásban, hír- és magazin szerkesztőként átköltözöm hazánk legnagyobb múltú kerékpáros honlapjára, a Bikemag.hu-ra. Cél, hogy a Sporthíradóhoz képest szűkebb, kerékpározó közösséget kiszolgáljuk majd hamarosan azzal a hírfolyammal, amit megszokhattak olvasóink a Bringahíradón. Terveink szerint – ahogy arra korábban volt már példa – a két portál között folyamatosan együttműködünk majd, hogy a Sporthíradó közönségének is legyen lehetősége részletesebben belemerülni kerékpáros témákba, és a Bikemag olvasóit is ellássuk olyan sporthírekkel, ami eddig nem volt jellemző a portálra.
Szóval valami ilyesmi, a búcsúzkodás az egyik legfőbb gyengeségem… Nemsziasztok!
Takács Tamás (Tufi)
